Örülünk, Vincent?

        Nyolc perc negyvenhat másodperc. Ennyi ideig térdelt Derek Chauvin minneapolisi rendőr George Floyd nyakán.  

        1857-ben az amerikai Legfelső Bíróság a Dred Scott kontra Sanford ügyben kimondta, hogy a feketéknek sohasem lehetnek állampolgári jogai, őket az Alkotmány alávetett és alsóbbrendű (subordinate and inferior) fajként határozta meg, mely felett egy magasabbrendű faj uralkodik (subjugated by the dominant race). Roger Taney főbírónak, aki ezt leírta, 2017-ig állt szobra Baltimoreban.

        1895-ben, majd harminc évvel a polgárháború után, az Alkotmány Tizenharmadik és Tizennegyedik Kiegészítése ellenére, az amerikai Legfelső Bíróság a Plessy kontra Ferguson ügyben szentesítette az apartheidet.

        1916-ban tízezer ember nézte végig a texasi Waco-ban, ahogy elevenen elégetik a fekete Jesse Washingtont. 

        1921-ben két nap alatt több mint 150 feketét mészároltak le az oklahomai Tulsa-ban. 

        1924-ben Virginia állam törvényben tiltotta meg a fehérek és a feketék közötti házasságot. Már négyéves voltam, amikor a Legfelső Bíróság ezt a törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította. 

        2020-ban  Alabama állam alkotmányának 256-os szakaszában még  az állam kötelességei között olvashatjuk a fekete és fehér diákok szegregációjának kötelmét. Mely alkotmányos szakasz betartását persze szigorúan büntetik Alabama állam törvényei.

        Apám már élt, amikor Sandra Garcia meghalt, aki Redoshiként született valahol Afrikában és rabszolgaként hurcolták Amerikába.

       Nyolc perc negyvenhat másodperc alatt szakadt rá a történelem Amerikára.

       Nem tudom, hogy hány percig szenvedett a dédanyám és a dédapám a gázban, nem tudom, kik rabolták ki a házukat, kik rakták fel a vagonra, nem tudom, hogy ki mit gondolt akkor, amikor elvették a jogait. Ők is rabszolgaként haltak meg. De Magyarországra sohasem szakad rá a történelem, ó, én fekete dühöm.

        Nyolc éve a vonaton, olyan sokan voltak rajta, hogy moccanni sem lehetett, egy fiatal fekete nő azzal viccelődött, hogy a "white boy" valamit mondott rá, azt hiszem n betűvel kezdődött, és mintha én lettem voltam az egyetlen fehér a vonaton. Princetonba érve már fehér volt a vonat.  Fehér, mint én. Úgy emlékszem, arra gondoltam, hogy miért nem hagynak ki az ügyeikből. Mintha kimaradhatnék, mintha lenne hely a világon másra. 

        Kell ide egy szöveg, James Baldwin amerikai fekete novellista szövege, azt hiszem ezeket a sorokat én fordítottam le először magyarra.

         "A fűszeres egy zsidó volt, és az ő adósának lenni olyan volt, mintha egy nagyboltnak tartoznál. A mészáros is zsidó volt, és többet fizettünk neki a mócsingos húsért, mint bármely más New York-i polgár és nem csak a húst, hanem a sértéseit is hazahoztuk a boltból. Egy zsidótól vásároltuk a ruháinkat, és néha a használt cipőt, és a zálogházas is zsidó volt, talán őt gyűlöltük a legjobban. A kereskedők a 125-ik utcán zsidók voltak, legalábbis a legtöbbje; nem tudom, hogy Grant vagy a Woodworth zsidó név-e, azt tudom, hogy a feketék csak az 1935-ös harlemi lázadások után tudtak végre egy kis pénzt keresni, hogy aztán oly sokat költsenek azokban a boltokban.

          Ezeknek a fehéreknek nem mindegyike volt kegyetlen, épp ellenkezőleg, emlékszem, hogy a rémes körülményekhez képest egyikük-másikuk egészen együttérző is tudott lenni, de mindannyian kizsákmányoltak bennünket, és ezért gyűlöltük őket. "

       Soha, egyetlen egyszer nem éreztem, hogy intézményesített igazságtalanság ért. Soha. M.-et az Orbán-rezsim feketelistára tette, és még azt sem mondták el, hogy miért. M. csodálatos dokumentumfilmeket rendezett, ő fedezte fel Rőhrig Gézát, Saul későbbi fiát. Ő nem dolgozhat soha többé a szakmájában, a megadják földjén. 

       Nem kérek bocsánatot a halott James Baldwintól az összes boltosunoka nevében, de igenis elmondom neki, hogy  tudok ugyanúgy érezni, mint ő, ugyanolyan fekete a dühöm, mint az övé, mint azoké, akik a nyolc perc negyvenhat másodperc miatt lázadnak. 

       John Rawls egy misztikus "original position"-ból indította el méltányosság elméletét, ahol a szereplők a tudatlanság fátyla mögött próbálnak dönteni arról, hogyan működjön a társadalom. De nincs olyan fátyol, ami eltakarná a bőröd színét, ami elfelejtetné veled Taney főbíró sorait, a golyót, ami megölte King tiszteletest, a nyolc perc negyvenhat másodpercet. Nagyon sokáig hittem, hogy el tudok bújni a fátyol mögött, hogy a krematóriumok füstszaga nem ivódött a bőrömbe, de tévedtem.

    Emlékszem, amikor a Charles Streeten vagy egy mérföldön keresztül követett egy rendőrautó, mert voltam olyan hülye, hogy a legdurvább környékre sétáltam be a kellemesen pink árnyalatommal. Nem tudom mi történt volna, ha nincs ott az a rendőrautó, azok a rendőrök, akik esetleg valamikor rátérdeltek valakinek a nyakára.

   Mit tudok én? Semmit. Érezni tudom a fekete dühöt, amikor szobrot emelnek valakinek, aki rávágta Záli dédire a virtuális vagonajtót, valakinek,  aki önként-kéjjel gyűlölt zsidót, nem úgy, mint a fiatal James Baldwin. 

      Nem hiszek abban, hogy a nyugati világ kizsákmányolásra és rasszizmusra épül. Hihetnék  benne, de úgy alakult, hogy nem hiszek. Inkább söröztem volna John Lukaccsal, mint George Lukaccsal, de az utóbbi szobrával sem volt különösebb bajom. Vagyok annyira brit, hogy megijedjek, ha tizenhetedik századi rabszolgakereskedők szobrát dobálja a tömeg Bristolban a folyóba, és szeretném, ha Churchillt békén hagynák, persze, annyi mindent szeretne az ember. Nekem szinte minden a komfortzónámon kívül van. 

      Mi általában azért vonulunk az utcára, mert valakik fel akarják emelni a sajtospogi árát. Amikor a nagy bajuszú magyar Roger Taney belenyilatkozza a mikrofonba, hogy másodrendűek vagyunk, alávetettjei a domináns fideszes fajnak, akkor nem csinálunk semmit.

    Még nem jött el a mi nyolc perc negyvenhat másodpercünk, az aligmagyarok nyolc perc negyvenhat másodperce. Azt remélem,  ha eljön, akkor képesek leszünk arra, hogy tisztán és megalkuvás nélkül érezzük a fekete dühünk, hogy nem akarunk majd megfelelni senkinek, hogy nem akarjuk majd definiálni magunkat a nett kis véleményeinkkel, az eltartott kisujjú Bourdieu-zésünkkel, hogy akkor egyszerűen, feketén, képesek leszünk a pofájukba ordítani. 

 

"  Mi vagyunk az egyetlen megmaradt, keletről nyugatra indult nép. Maradványok vagyunk, egy valaha volt hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványai, akik bejelentkeztek a túlélésre. (Orbán Viktor nagykán)"

   Szeretném megjegyezni, hogy egyre inkább etnikai kisebbséginek érzem magam, aligmagyarnak, aki egyre idegenebbül érzi magát a sztyeppeiek között. Ezeknek a sztyeppeieknek van valamiféle sztyeppei kulturája, erről is beszélt a nagykán, aminek nyilván nincs köze a pesti színházakhoz, az Akadémia volt intézeteihez, mert akkor nem támadtak volna rá a törzsfők. Ez itt most a Kárpát-Duna-Nagyhaza, vérgyepü, fajtisztaság, blut und boden, persze mangalicából. 

  "Walaſth vylagum tul
ſydou fyodumtul
eʒes urumētuul."

  Ez volt az Ómagyar Mária-siralom háromszáz évvel a honfoglalás után. A nyelvünknek alig van már köze ahhoz a nyelvhez, amin Prof. Dr. Árpádházyék a pizzát rendelték,  aránylag ritkán nyilazunk hátrafelé, baromira kevesen nézünk ki úgy, mint a honfoglaló marconák, kulturálisan sem hiszem, hogy ősmagyarok lennénk, ugyanis ők nem támogatták össznemzetségileg a korrupciót. Orbán a magyar fajról beszél, a turáni vérről, miközben egy rendes fajturáni ránéz/kiröhögi.

 Egy faszt bűnhődte meg már-e nép a múltat, ez igazából csak most kezdődik. 

     Pár napja nyilvánosságra hoztak egy elitegyetemi rangsort, a CWUR-t.

     A rangsor első ötszáz egyetemében nincs magyar intézmény. Van viszont öt izraeli.

     A másik lista az idei STOC 2020 konferencia elfogadott cikkeinek jegyzéke. A STOC a Symposium on Theory of Computing, sponsored by Google, Microsoft, Toyota Technological Institute, a világ egyik legfontosabb computer science konferenciája.

    Az elfogadott cikkek szerzői között nincs olyan, aki magyar egyetemen dolgozik, de van a Weizmann Intézetből, a Héber Egyetemről, Tel-Aviv Egyetemről, a Ben-Gurion Egyetemről, a Bar-Ilan Egyetemről, a haifai Egyetemről, a The Academic College of Tel-Aviv-Yaffo-ról. Azt hiszem tizennégy olyan cikk van, amelynek legalább egyik szerzője izraeli egyetemen dolgozik.

   (tegyük hozzá, általában szokott lenni egy-két magyar, most nincs)

    Amikor karrierista rezsimjózsik képzésére egymilliárd dollárt fordít éppen az erősen Orbán Viktor-alakú magyar állam, az ember esetleg elgondolkozik egyről, sőt, esetleg másról is. 

    Általában azzal szoktak jönni a fideszista lojálkák, hogy azért nem érdemes elitegyetemekre költeni, mert úgyis elmennek innen az emberek, minek képezni a Nyugatnak. Ilyenkor roppant okos arcot szoktak vágni, elfeledkezve arról, hogy ők szokták azt ígérni, hogy a Kárpát-Duna-Nagyhaza lesz az egyik legélhetőbb, leghiperszuperebb, legdaliásabb ország Európában. Arról mit sem szólva, hogy a Mathias Corvinus janicsárképző ifjoncai esetében egészen látványosan nem félnek attól, hogy azok esetleg elmennek valahová máshová. 

    Magyarország egy meglehetősen szegény, meglehetősen elmaradott ország (igen, tudom, fejlettebb, mint a baráti Tadzsikisztán és Fehéroroszország, de erre ne tessék annyira büszke lenni), és ez az ország úgy döntött, hogy inkább a rezsimutánpótlás képzésére költ, nem elitfelsőoktatásra. Vagy úgy gondolják, hogy az MCC-s barnanyelvűektől ívelünk majd felfelé (ebben az esetben országunkat bátran tekinthetjük komplett dilinyósok gyülekezetének) vagy leszarják, hogy szegény és elmaradott az ország (ebben az esetben is gondolhatunk azért valamit Bokrétáról).

   Bármilyen különös, legalábbis elvileg, dönthetne úgy a magyar kormányzó erő, hogy computer science-ben, artificial intelligence-ben, data science-ban legyünk az élvonalban, ne az egy (bizonyos) seggre jutó nyalók számában. Bibi Netanyahu, meg izraeli politikusok általában sem kispályások, ők is szívesen felkeresik a nacionalista málnást, ők is szeretnek nagyokat mondani, ha mikrofont észlelnek, ők is imádnak keménykedni, még a lopkodás sem teljesen idegen tőlük, de az az ország tényleg győzni akar, nemcsak pofázni. 

     Az asszimiláns sváb Rajcsányi lapjában, az asszimiláns horvát(szerb) Milan Constantinovity interjúvolja Märle Tamást, így umlauttal, arról, hogyan települtek be a rohadt nemzetiségiek a tiszta turáni vérhazába, és hogyan követtek el magyarellenes rémfürdőket. Jézusom, ezek a lányaikat is Dolfinak fogják nevezni.

    Komolyan, vissza fogok zsidósítani Ehrenfeldre. 

    Amikor a Mandiner még nem a nyilaskeresztes Trombitás testvér elvi irányítása alatt működött, volt ott egy bizonyos Ablonczy Balázs, aki az elmúlt éveket Trianon kutatásával töltötte és komoly történésszé nőtte ki magát. Erre jönnek ezek a kis vurkák, és nyomják a dilinyó-nacionalista állatságaikat (hogy már Prof.Dr. Árpádházy Árpád korában elkezdődtek a problémák, igen, ezt képes volt a rezsimpatkány leírni).

  Orbán láthatóan kreol bőrű, valamiféle román, bolgár, török származék. Az angol királynő meg német. És?? Tényleg számoljuk, hogy ki mennyire cumbriai, cornwalli kelta, viking, dán, northumbriai? Nekem már az is sok, hogy Izraelben Dávid király  a mindentvivő Lotus Lola, aki lehet, hogy az ük-ük-ük-...papám volt, lehet, hogy nem is annyira volt, de ha kicsit tovább megyünk akkor mindenféle barlangi embereket kapunk ősnek, aztán majmokat, és egészen kicsi mikroorganizmus is volt a felmenőim között, hello koronavírus testvér. 

   Le a cro-magnoni migránsokkal! Éljen a keresztény-konzervatív neandervölgyi fajtisztaság!

(A képen az látható, amint egy orbánmagyar nemzetvédelmis meggyilkolja Szent Wiborada-t. Az eset 926-ban történt St.Gallenban, a svájci rendőrség azóta is keresi az elkövetőt.)

     Tegnap Orbán Viktor orbánmagyar kán egy 896 centiméter magas Dodó-szobor avatásán rengeteg fontos információt közölt az orbánmagyar népről. 

    "A magyarok kálváriáján az asszonyoknak külön hely jár. Ez jól is van így, mert mindig az asszonyok pótolták a vérveszteségeket. Hol országvédő katonák, hol országépítő mesteremberek hadait adták a hazának. Mindig azt adták, amire éppen szükség volt. Asszonyainknak köszönhetjük, hogy a túlélés és az országépítés művészete a génjeinkben van. "

   A humánetológia ismert ténye, hogy a norvég asszonyok teljesen rosszul szülnek. Amikor Norvégiának cipőfelsőrészkészítőkre lenne szüksége, akkor ornitológusokat szülnek, amikor meg ornitológusokra lenne szükség, dafke cipőfelsőrészkészítőket. Mert nincs a génjeikben az izé. 

   Az orbánmagyar nép lényege a "mi". Mi orbánmagyarok védelmeztük az Oszmán Birodalomtól (ez nagyon bekattant Orbánnak, bár amikor Erdogan seggét simogatva kereste a szultáni futballizmot ez a tény nem lett túlhangúlyozva) a ribanc Keresztény Európát. Igen,  Thököly Lipót Rudolf osztrák keresztény testvéreinkkel vállvetve harcolt az oszmánok ellen, nem beszélve Rákoczi Ottó Franz nagyfejedelemről, aki a felső-ausztriai  Tekirdag-Rodostó fürdőhelyre menekült a Porta bosszúja elől, mielőtt az Első Világháborúban visszafoglaltuk Rejkjavíkot a török csapatoktól.

  Maradjunk a "mi"-nél. 896 táján keleti irányból megérkezik Árpád, akit ma valószínűleg tádzsik turistának néznének, ha végigsétálna a Wesselényi utcán. Alig kétszáz évvel később William The Conqueror érkezik meg Angliába, de egy árva szót nem tud angolul, pedig az angol nyelv már akkor nagyon egyszerű volt: 

  "Hwæt. We Gardena in geardagum,þeodcyninga, þrym gefrunon,hu ða æþelingas ellen fremedon."

      A Mandiner folyóirat lapigazgatója, a magát kultúrtörténésznek nevező apparátcsik Szalai Zoltán az orbánista janicsárképző, a Mathias Corvinus Collegium, ügyvezető igazgatója. Éppen most büszkélkedett el azzal, hogy a mandineres nullajulikák jelentős részét is az MCC képezte ki. 

     A Mathias Corvinus Collegiumba egymilliárd dollárt (leírom bolddal: egymilliárd kibaszott dollárt) tolt bele Orbán nemdiktátor. A cél Kárpát-Duna-Nagyhaza rezsimkonform ifjoncainak újabb előnyökhöz jutattása. 

     Azt írja az újság, ahogy egykor Psota "Lujza" Irén mondta Major "Jenő" Tamásnak, hogy mesterterv készült arról, hogyan lehet Nyugat-Kipcsákia Európa motorja. A tanulmány szerzői között van a mandiner-metronómos verőember Oláh Dániel, aki egy nemlétező egyetemen bassza a rezet és György László államtitkár, akinek igen komoly szerepe volt az MTA elleni támadás megideologizálásában, szintén gyakorló hülye, erős mandineres kapcsolatokkal. És persze Parragh Bianka, aki itt most szóviccként szerepel. 

     Matolcsy banángörbéivel szemben, ők mosolygörbéket készítenek (ez nem vicc, tessék megnézni), ha lenne felcsúti abáltszalonna alakú görbe, akkor valószínűleg az lenne a "Hogyan legyünk éllovasok" című nyilván nem teljesen ingyen elkészített ragyogvány főgörbéje.

     Sokaknak kellett ahhoz gázkamrában elpusztulnia, hogy a mandineres fiatalemberek egyetemre járhassanak, hogy egy korábbi mestertervről is essék némi szó, de most már majdnem kész a mű, az alkotó pihenhet, indíthatna mondjuk egy nemzeti konzultációt arról, hogy teljesen kirabolhatja-e az országot, pl. a dugi csokis kekszedet is elvehesse, és tuti hárommillióan küldenék be annak a csokis keksznek a pontos lokációját, ezt szeretjük a legjobban a Bokrétában.

     Gróf Apponyi Albertnek is voltak problematikus gondolatai, de könyörgöm, ő azért a gróf Apponyi Albert volt. Most a gróf Apponyi Albert ez a Szalai nevű kilencedosztályú, a Babits Mihály meg az az agresszív erdélyi vérünk, aki száznegyvenhárom centije magasából akarja eltörni a kritikusai ujját a Petőfi Ottokár Géza Magyarirodalmi Sorsfordítóban és persze Békés testvér a Klebelsberg Kunó, csak már nincs nagyapám, akit eltilthatna az egyetemre járástól. 

    Ez az ország  a középszerűségről még álmodozni sem képes mélytehetségtelenségre akarja építeni a jövőjét. Egymilliárd dollárt ad (az ő szeretett vezetőjén keresztül) arra, hogy a képességnélküliség, a karrierista pöcstudat legyen a norma.

    Mit tehetünk ez ellen? Semmit. A legfontosabb tapasztalatunk a magyar világról az, hogy nem lehet valami annyira rossz, hogy a puszta lehetősége annak, hogy esetleg majd valakinek még rosszabb lesz emiatt, ne lenne elég a rossz elviseléséhez, sőt támogatásához.

    Ha tehetséges fiatal vagy, akkor menj el innét. Nem gázzal, golyóval, akasztófával akarják majd elvenni az életed, hanem azzal, hogy beraknak egy ilyen Szalai alatti Másodszalai alatti Harmadszalai alá és nem leszel az, aki lehetnél. Menekülj, amíg teheted. Ha már idősebb vagy, magamfajta, akkor próbáld a lehető legjobban csinálni azt, amihez értesz. Ennél jobb lázadási lehetőség most nem jut az eszembe. 

      Tamás Gáspár Miklós írt egy érdekes cikket az ÉS-be (harminc egész másodpercig kell hallgatni egy szöveget Závada vagy Bodor Ádám egy kötetéről, aki erre nincs felkészülve, ne is kattintson).

      Szilvay Gergely, aki a poszt egyetlen mondatában fog szerepelni, úgy érezte, hogy ő viszont eléggé felkészült arra, hogy válaszoljon TGM-nek, sok minden másra is felkészültnek érezték magukat a szilvayk az elmúlt száz évben, mely tény a Trianon-történet komikusabb aspektusaira irányítja figyelmünket. Trianontól sem lesz túl sok szó a posztban,  Béndek kolléga elég pontosan leírta azt, amit Trianonról gondolok. 

    TGM azon búslakodik, hogy a magyar értelmiség nem olvas elég Nicolae Iorga-t. Én a cikkéből tudtam meg, hogy Nicolae Iorga  egyáltalán létezett, amire nem vagyok különösebben büszke, ő valóban egy fontos szereplője volt a román történelemnek, mely román történelemről sem tudok semmit. Erről jut eszembe Sina Simon bankár, aki több pénzt adott az Akadémiának, mint Széchenyi, és a tizenkilencedik század egyik legjelentősebb magyarországi mecénása volt. Őt szinte mindenütt görög származásúnak írják le, holott az anyanyelve annyira hasonlított a románra, hogy akár a román egy dialektusának is nevezhetnénk, macedorománoknak vagy arománoknak nevezik őket. Amikor a Haza bölcse az 1868-as nemzetiségi törvény tárgyalásakor az egységes magyar nemzet más ajkú tagjaiként nevezte meg a románokat, Sina pesti házszomszédja, Mocsonyi Sándor a.k.a. Alexandru Mocioni képviselő tüntetően elhagyta az üléstermet, ő is aromán volt (bár ha jól értem, kicsit másképp volt aromán, mint Sina Simon, igen, a román világ is elég komplikált tud lenni). 

     Na, én erről  mind nem tudtam semmit, ahogy Alexandru Cuza fejedelem megpuccsolásáról, Barbu Catargiu román miniszterelnök meggyilkolásáról sem, ahogy egyébként a ciszlajtániai kormányzatról sem, akik számára Ausgleich volt az, amit mi Kiegyezésnek hívunk. Nem tudtam, hogy a cseh egyenjogúsági törekvést személyesen gróf Andrássy fúrta meg, de olvasom Bibót és egyre többet tudok,  persze annyit, amennyivel szignifikánsan beljebb lennék, sohasem fogok tudni. 

   A poszt most kezdődik.   A hétvégén letöltöttem a Pythont és elkezdtem kis programokat írni.  Nemcsak Trianonról nem fogok írni, hanem a programozásról sem, bár egy 4*4-es Sudoku-megoldó programot azért sikerült megírnom, gondolom egy igazán okos  tizenhárom éves programozó gyerek hatszor gyorsabban csinálta volna meg. A Sudoku programot emiatt a poszt miatt írtam. A szingapúri miniszterelnök írt egy 9*9-es Sudoku-megoldó programot, hát a szingapúri miniszterelnökségre sem pályázom. 

     Vasárnap este elkezdtem játszani a Python (teljesen gyerekes leszek az ilyesmitől) véletlenszám generátorával és megnéztem, hogy milyen precízen illusztrálható a centrális határeloszlástétel.

        TGM azért búsong, mert a magyar értelmiség nem olvas Nicolae Iorga-t. Vajon ugyanez az értelmiség tudja-e, hogy pár (well, pármillió) pénzfeldobásból miért alakul ki egy ilyen helyes kis haranggörbe?  Vagy azt egy másik értelmiségnek kellene tudnia?  Vajon az a másik értelmiség érti ezt annyira, mint az egyik értelmiség a Nicolae Iorga-t?  Egyik kérdésre sincs válaszom. Én azt gondolom (nem is gondolom, csak megfordult a fejemben) hogy Trianont sok kis haranggörbe, Python, AI tudná helyrehozni, miközben azért tényleg nem ártana, ha hülyeségbeszélés helyett, néhányan tényleg elolvasnák a Nicolae Iorga-t. Egy kedélyes, és azért többé-kevésbé demokratikus káeurópai Szingapúr talán vonzóbb lenne, mint a TGM által találóan grundsovinisztának nevezett harcihörcsög Kipcsákia. 

         Az Úr:  A Föld puszta volt és üres,  még tünde lég sem takarta, távulván setét és világos még egybeforrt, s a vizek felett nem volt más csak én. A mélység tükrébe néztem, kétség malomköve lelkem őrölé, de mondám, legyen fény.

                     S lőn fény, egy sápadt csillag pislogása, mit nappalnak neveztem, és éjnek mi rákövetkezett. S lett válaszfal a vizek között, csúszómászó állatok, kabócák, zebrák, hiénák.

                    Tudom, ígértem sárkányt, s lőn is sárkány, de egy égi kő pályája a Földét keresztezé és enyészeté lett mit tervezém. Ám voltak kabócák, zebrák, hiénák, és sokáig tasmán szigetnek tigrise, Dodó madár, s kotyvasztottam volna griffet és turult is, de a csalfa Idő homokszeme a gépezetbe hullt és néhány kerékfogat újítni kellett. 

                    Fontosb lett volna kegymosolyt orcánkról törülve elmondanunk, hogy a nyár tikkasztó heve majd felperzselé a földet,  saroglyáig ér a hó a télben, s oly rövid a hamvas barackot érlelő tavasz, hogy az erszényes toportyán is átalussza? 

                    Elindula-e útjára a  Szent Mária hajósa ha tudja, hogy útjának végén nem kincses Indiát lelé?  A véget feledni kell, és néha még a kezdetet, s mi közte van, de hinni kell, hogy az arasznyi lét értelmet nyer, legott. 

                   Kellett egy fiú, ki megváltá bűnét minden nőnek s férfinak, hogy majd ha a végtelen időben megáll az égnek szívere, a dőre sors elől a lelkek a mennyek magasában helyet nyerének. De nem volt fiú s ezért egy gépezetet alkotám, mely minden évben megünneplé a születést, halált, feltámadást, tudom, őrültség volt, de azért volt benne némi rendszer. 

                    És forgott a gép, de nem pihent az alkotó, reggel, délben és este, hazudnom kellett egy fiút, ki kínhalált halt minden vétekért, s bár a tapasztalás a kétségnek mérgét mará a húsba, a balga hit orvossága megmenté a testet. 

                    S a végek végén, mikor a föld már nem termett zöldelő növényt, s a fák nem érleltek gyümölcsöt, s már nem lett lészen világosság mikoron kérlelém,  s a vizek felett, melynek mélyén örökké megpihent a bárka, csak én lebegtem, a fiú csak álomkép maradt.