Nyolc perc negyvenhat másodperc. Ennyi ideig térdelt Derek Chauvin minneapolisi rendőr George Floyd nyakán.
1857-ben az amerikai Legfelső Bíróság a Dred Scott kontra Sanford ügyben kimondta, hogy a feketéknek sohasem lehetnek állampolgári jogai, őket az Alkotmány alávetett és alsóbbrendű (subordinate and inferior) fajként határozta meg, mely felett egy magasabbrendű faj uralkodik (subjugated by the dominant race). Roger Taney főbírónak, aki ezt leírta, 2017-ig állt szobra Baltimoreban.
1895-ben, majd harminc évvel a polgárháború után, az Alkotmány Tizenharmadik és Tizennegyedik Kiegészítése ellenére, az amerikai Legfelső Bíróság a Plessy kontra Ferguson ügyben szentesítette az apartheidet.
1916-ban tízezer ember nézte végig a texasi Waco-ban, ahogy elevenen elégetik a fekete Jesse Washingtont.
1921-ben két nap alatt több mint 150 feketét mészároltak le az oklahomai Tulsa-ban.
1924-ben Virginia állam törvényben tiltotta meg a fehérek és a feketék közötti házasságot. Már négyéves voltam, amikor a Legfelső Bíróság ezt a törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította.
2020-ban Alabama állam alkotmányának 256-os szakaszában még az állam kötelességei között olvashatjuk a fekete és fehér diákok szegregációjának kötelmét. Mely alkotmányos szakasz betartását persze szigorúan büntetik Alabama állam törvényei.
Apám már élt, amikor Sandra Garcia meghalt, aki Redoshiként született valahol Afrikában és rabszolgaként hurcolták Amerikába.
Nyolc perc negyvenhat másodperc alatt szakadt rá a történelem Amerikára.
Nem tudom, hogy hány percig szenvedett a dédanyám és a dédapám a gázban, nem tudom, kik rabolták ki a házukat, kik rakták fel a vagonra, nem tudom, hogy ki mit gondolt akkor, amikor elvették a jogait. Ők is rabszolgaként haltak meg. De Magyarországra sohasem szakad rá a történelem, ó, én fekete dühöm.
Nyolc éve a vonaton, olyan sokan voltak rajta, hogy moccanni sem lehetett, egy fiatal fekete nő azzal viccelődött, hogy a "white boy" valamit mondott rá, azt hiszem n betűvel kezdődött, és mintha én lettem voltam az egyetlen fehér a vonaton. Princetonba érve már fehér volt a vonat. Fehér, mint én. Úgy emlékszem, arra gondoltam, hogy miért nem hagynak ki az ügyeikből. Mintha kimaradhatnék, mintha lenne hely a világon másra.
Kell ide egy szöveg, James Baldwin amerikai fekete novellista szövege, azt hiszem ezeket a sorokat én fordítottam le először magyarra.
"A fűszeres egy zsidó volt, és az ő adósának lenni olyan volt, mintha egy nagyboltnak tartoznál. A mészáros is zsidó volt, és többet fizettünk neki a mócsingos húsért, mint bármely más New York-i polgár és nem csak a húst, hanem a sértéseit is hazahoztuk a boltból. Egy zsidótól vásároltuk a ruháinkat, és néha a használt cipőt, és a zálogházas is zsidó volt, talán őt gyűlöltük a legjobban. A kereskedők a 125-ik utcán zsidók voltak, legalábbis a legtöbbje; nem tudom, hogy Grant vagy a Woodworth zsidó név-e, azt tudom, hogy a feketék csak az 1935-ös harlemi lázadások után tudtak végre egy kis pénzt keresni, hogy aztán oly sokat költsenek azokban a boltokban.
Ezeknek a fehéreknek nem mindegyike volt kegyetlen, épp ellenkezőleg, emlékszem, hogy a rémes körülményekhez képest egyikük-másikuk egészen együttérző is tudott lenni, de mindannyian kizsákmányoltak bennünket, és ezért gyűlöltük őket. "
Soha, egyetlen egyszer nem éreztem, hogy intézményesített igazságtalanság ért. Soha. M.-et az Orbán-rezsim feketelistára tette, és még azt sem mondták el, hogy miért. M. csodálatos dokumentumfilmeket rendezett, ő fedezte fel Rőhrig Gézát, Saul későbbi fiát. Ő nem dolgozhat soha többé a szakmájában, a megadják földjén.
Nem kérek bocsánatot a halott James Baldwintól az összes boltosunoka nevében, de igenis elmondom neki, hogy tudok ugyanúgy érezni, mint ő, ugyanolyan fekete a dühöm, mint az övé, mint azoké, akik a nyolc perc negyvenhat másodperc miatt lázadnak.
John Rawls egy misztikus "original position"-ból indította el méltányosság elméletét, ahol a szereplők a tudatlanság fátyla mögött próbálnak dönteni arról, hogyan működjön a társadalom. De nincs olyan fátyol, ami eltakarná a bőröd színét, ami elfelejtetné veled Taney főbíró sorait, a golyót, ami megölte King tiszteletest, a nyolc perc negyvenhat másodpercet. Nagyon sokáig hittem, hogy el tudok bújni a fátyol mögött, hogy a krematóriumok füstszaga nem ivódött a bőrömbe, de tévedtem.
Emlékszem, amikor a Charles Streeten vagy egy mérföldön keresztül követett egy rendőrautó, mert voltam olyan hülye, hogy a legdurvább környékre sétáltam be a kellemesen pink árnyalatommal. Nem tudom mi történt volna, ha nincs ott az a rendőrautó, azok a rendőrök, akik esetleg valamikor rátérdeltek valakinek a nyakára.
Mit tudok én? Semmit. Érezni tudom a fekete dühöt, amikor szobrot emelnek valakinek, aki rávágta Záli dédire a virtuális vagonajtót, valakinek, aki önként-kéjjel gyűlölt zsidót, nem úgy, mint a fiatal James Baldwin.
Nem hiszek abban, hogy a nyugati világ kizsákmányolásra és rasszizmusra épül. Hihetnék benne, de úgy alakult, hogy nem hiszek. Inkább söröztem volna John Lukaccsal, mint George Lukaccsal, de az utóbbi szobrával sem volt különösebb bajom. Vagyok annyira brit, hogy megijedjek, ha tizenhetedik századi rabszolgakereskedők szobrát dobálja a tömeg Bristolban a folyóba, és szeretném, ha Churchillt békén hagynák, persze, annyi mindent szeretne az ember. Nekem szinte minden a komfortzónámon kívül van.
Mi általában azért vonulunk az utcára, mert valakik fel akarják emelni a sajtospogi árát. Amikor a nagy bajuszú magyar Roger Taney belenyilatkozza a mikrofonba, hogy másodrendűek vagyunk, alávetettjei a domináns fideszes fajnak, akkor nem csinálunk semmit.
Még nem jött el a mi nyolc perc negyvenhat másodpercünk, az aligmagyarok nyolc perc negyvenhat másodperce. Azt remélem, ha eljön, akkor képesek leszünk arra, hogy tisztán és megalkuvás nélkül érezzük a fekete dühünk, hogy nem akarunk majd megfelelni senkinek, hogy nem akarjuk majd definiálni magunkat a nett kis véleményeinkkel, az eltartott kisujjú Bourdieu-zésünkkel, hogy akkor egyszerűen, feketén, képesek leszünk a pofájukba ordítani.
