Az Úr: A Föld puszta volt és üres, még tünde lég sem takarta, távulván setét és világos még egybeforrt, s a vizek felett nem volt más csak én. A mélység tükrébe néztem, kétség malomköve lelkem őrölé, de mondám, legyen fény.
S lőn fény, egy sápadt csillag pislogása, mit nappalnak neveztem, és éjnek mi rákövetkezett. S lett válaszfal a vizek között, csúszómászó állatok, kabócák, zebrák, hiénák.
Tudom, ígértem sárkányt, s lőn is sárkány, de egy égi kő pályája a Földét keresztezé és enyészeté lett mit tervezém. Ám voltak kabócák, zebrák, hiénák, és sokáig tasmán szigetnek tigrise, Dodó madár, s kotyvasztottam volna griffet és turult is, de a csalfa Idő homokszeme a gépezetbe hullt és néhány kerékfogat újítni kellett.
Fontosb lett volna kegymosolyt orcánkról törülve elmondanunk, hogy a nyár tikkasztó heve majd felperzselé a földet, saroglyáig ér a hó a télben, s oly rövid a hamvas barackot érlelő tavasz, hogy az erszényes toportyán is átalussza?
Elindula-e útjára a Szent Mária hajósa ha tudja, hogy útjának végén nem kincses Indiát lelé? A véget feledni kell, és néha még a kezdetet, s mi közte van, de hinni kell, hogy az arasznyi lét értelmet nyer, legott.
Kellett egy fiú, ki megváltá bűnét minden nőnek s férfinak, hogy majd ha a végtelen időben megáll az égnek szívere, a dőre sors elől a lelkek a mennyek magasában helyet nyerének. De nem volt fiú s ezért egy gépezetet alkotám, mely minden évben megünneplé a születést, halált, feltámadást, tudom, őrültség volt, de azért volt benne némi rendszer.
És forgott a gép, de nem pihent az alkotó, reggel, délben és este, hazudnom kellett egy fiút, ki kínhalált halt minden vétekért, s bár a tapasztalás a kétségnek mérgét mará a húsba, a balga hit orvossága megmenté a testet.
S a végek végén, mikor a föld már nem termett zöldelő növényt, s a fák nem érleltek gyümölcsöt, s már nem lett lészen világosság mikoron kérlelém, s a vizek felett, melynek mélyén örökké megpihent a bárka, csak én lebegtem, a fiú csak álomkép maradt.
