Örülünk, Vincent?

A Megújul a magyar tanügy elnevezésű országjárás eddigi tapasztalatait firtató kérdésre válaszolva Hoffmann Rózsa azt mondta, hogy a várható változásokról szóló fórumokon még nem találkoztak "erős kritikai hanggal".

És nem szakad rá! De legyen. Ha ez a büdös őskommer az erőset szereti, tudok én azt is, ajjaj, de még mennyire hogy, ha lenne kültelki tempóból tudományos fokozat akkor én abból már rég az Akadémia doktora lennék, lófasz cum laude.

( Az ekezetek hianyaert ismetelten elnezest kerek.)

Lanczi Andras  irt egy tanulmanyt a Kommentarba (amennyiben a Kommentar serelmezi, hogy feltettuk a file-t, akkor le fogjuk venni, de a magyar allam tamogatasaval szuletett tanulmanyrol van szo, es en ezert azt kozkincsnek velelmezem).

Lanczi Andras szerint Bibo Istvan (Lukacs Gyorggyel egyutt!!!) a nyolcvanas evek szocialista reformertelmisegenek hose. A tanulmany nem titkolt szandeka a deheroizalas.

Lanczi Andras a nyolcvanas evekben a kommunista-katolikus parbeszedrol irt cikkeket, kesobb Bibo-dijat kapott, es megirta a Konzervativ Kialtvanyt. Intezetvezeto egyetemi tanar, a Szazadveg Alapitvany elnoke.

Akartam irni egy posztot Lanczi cikkerol, de aztan letettem rola. 1. Nem vagyok politikafilozofus. 2. A szoveg tudomanyos jellegu (annak tunik) es en tudomanyrol nem akarok kampfnak ertelmezheto szovegeket irni.

Ha valaki kvalifikaltnak erzi magat politikafilozofiai cikkek biralatara (en nem), akkor itt es most leirhatja a velemenyet. Ugy fair, hogy a nagyon durva szemelyeskedest (nem rolam, hanem Lanczirol) kitorlom.  A poszt felet mar igy is toroltem.

...elmagyarázva.

A mi kis Álarcosbálunkban a mi kis Oszkáraink mondják, de szinte sohasem tudják. Demján Sándor, aki elkötelezett baloldalinak szokta vallani magát, miután a nyolcnapos munkahétről vagy a művészeti szakkörök kerékbetöréséről elmondta a maga okosságát, ma megmondta a tutit egyetemügyben. 

"Az nem lehet, hogy Magyarországon több az egyetemi tanári címmel rendelkezők száma, mint a 80 milliós Németországban, gondolom, ennek a negyede is elég lenne itthon" - mondta az üzletember, akit mecénási tevékenysége miatt tüntettek ki az egyetemen. 

 Ez az ember tanácsokat ad Orbán Viktornak felsőoktatásügyben....

"Kezdjük is mindjárt néhány fontos adattal. 2005-ben Magyarországon 23787 oktató dolgozott a felsőoktatásban, ebből 16892 főfoglalkozásban. Az összes oktató közül 3131 volt a professzorok száma. Ugyanebben az évben 378,5 ezer volt (egyenértékű) hallgatók száma. Németországban 2001/2002-es őszi félévben 1868,7 ezer (egyenértékű) felsőoktatási hallgató volt, s 160389 oktató. Az oktatók közül 37661 fő volt professzor. Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy az egy oktatóra jutó hallgatók száma Magyarországon 15,9, Németországban 11,7, ugyanakkor Németországban 50 hallgatóra jut egy professzor, nálunk viszont 120-ra, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy miközben a német oktatók 23,5%-a professzor, a magyar oktatóknak mindössze 13%-a." (Polonyi István, Egyre többet, egyre kevesebben, Educatio 2007 no.3)

 Demján 1 : 10 arányban nézte be, és nem szólt be neki senki. Soktízmilliárd oka van annak, hogy Demján Sándornak nem szól be senki, amikor éppen hülyeségeket beszél. 

Vannak ezek a hogyishívjákok, a jóléti javak, amelyekről nem könnyű beszélni, pláne nem könnyű közérthetően, aminek részben az is az oka, hogy bizonyos kifejezések többes jelentéstartalmúak, mást jelent társadalomtudományi értelemben használva és megint mást a hétköznapi aprószóban. Így van ez ezzel a bizonyos „jóléti javakkal” is, hiszen a laikus mire asszociál egyből, ha meghallja? Kertvárosi vityilóra, böszmenagy országúti cirkálóra, egész falat betöltő plazmatévére, hasonlókra. Keverik a „jólét” és a „jóllét” fogalmakat. Nem csoda, hogy nem is igazán lehet ezekről a dolgokról szükségszerű bevezető körök nélkül beszélgetni, elég kiejteni a számon azt, hogy „jóléti javak” máris lesz valaki, aki zsigerből háborodik: miféle jólét, lófasz van itt, nem jólét, ne hülyéskedjek már, mondják. 

Visszasírom azokat az időket, amikor még az Amway-ügynökök csak a saját ismerősi, baráti köreikkel utáltatták meg magukat és a multilevelt, és ez az orrba-szájba telefonálósdi még nem volt ennyire elterjedve. Nehéz ezt jól kezelni, mert ideg az van, hiszen sokszor a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban hívnak, este nyolc után, hétvégén, amikor a szétszedett szivattyú fölött nézek ki bután a fejemből, könyékig szutykos kézzel, szóval ilyenkor az ember küldené őket erre meg arra, de hát ugye nem kéne, mert aki hív az szinte mindig áldozat, az igazi bűnössel én úgyse futok össze.

Kivéve mikor mégis.

Az alábbi összefoglaló a hazánk délkeleti szomszédjában bő húsz évvel ezelőtti események feldolgozásán alapul. Kérdés, hogy melyik mondás jön be:

a) a történelem ismétli önmagát

b) ismétlés a tudás anyja

c) egyszer volt Budán kutyavásár

Szeretett Vezető uralma 2002-ig tartó első szakaszában bizonyos liberalizációt és szakszerűsödést vezetett be azzal a céllal, hogy hozzá hű elitet emeljen a hatalomba. Hatalma 2014-ig tartó második szakaszában a politikai eliten belüli mobilitás mindinkább megszűnt. 2013-ban Szeretett Vezető az államelnöki funkciót is átvette, ezzel kezdődött meg uralmának utolsó szakasza. Pozíciója a végletekig megerősödött. A hatalom egy olyan klán kezében összpontosult, amely kialakításának alapja a diktátorhoz fűződő patriarchális rokoni és a lojalitáson alapuló személyes kapcsolat volt.

Ebben a korszakban értek meg a diktatúra bukásának feltételei:

— 2010 és 2014 között Szeretett Vezető országának gazdasága gyors ütemben közeledett a csődhöz. Az állam tízmilliárd eurókat fordított a devizaadósságok törlesztésére, és ezeket 2013-ig visszafizette. Mindez tragikusan hatott a lakosság életszínvonalára: az energia ára, a devizahitelek, a szociális rendszerek leépülése már-már a lakosság biológiai túlélését veszélyeztette.

— A gazdaság mellett a társadalom is teljes válságba jutott.

— 2010-től redukálta a kultúra és a tudomány támogatását.

— Elmélyült a fülkeforradalmi nemzettudat válsága. A propaganda elsősorban a nacionalizmusra támaszkodott, és annak perverz formáit alakította ki. A nacionalista hisztériakeltés hatalmas károkat okozott, és máig befolyásolja a fülkeforradalmár közgondolkodást.

— A rendszer teljesen maga ellen fordította a kisebbségeket. Nyílt asszimilációs politikájával, az ún. "homogenizációval" végső veszélyt jelentett számukra. Az 2011-ban nyilvánosságra hozott településrendezési terv értelmében megkísérelték a kisebbségek talán utolsó mentsvárai, a faluközösségek önrendelkezésének szétzúzását.

— A 2010-es évek elején Szeretett Vezető és klánja szembekerült saját elitjével is. Amilyen mértékben ugyanis a Szeretett Vezető kiterjesztette jogosítványait, olyan mértékben csökkent a vezetés többi tagjának hatalma.

— Maga ellen fordította a katonai és rendőri tisztikar azon részét is, amelyiket 2010 után a nyugdíjból kényszerrel újra aktivált a (főleg köz)munka világába.

— A diktátor bizalma a titkosszolgálatban is megrendült, és úgy tűnt, hogy nem a lakosság, hanem az ellenőrök ellenőrzése a legfontosabb számára.

— Az ország már képtelen volt alkalmazkodni a szuperhatalmak viszonyának irányváltásaihoz, és elszigetelődött mind a Kelettől, mind a Nyugattól. A 2010-es évek legelején Szeretett Vezető országa nyíltan konfrontálódott a Nyugattal is.

Szeretett Vezető fáradhatatlanul ismételte ama tézisét, hogy minden fülkeforradalmár állam maga határozhatja meg fejlődésének irányvonalát. Reformok helyett centralizálást, ellenreformot vezetett be, és nacionalista propagandával próbálta meg a lakosság támogatását elnyerni.

 A tandíjas népszavazásban erőteljesen részt vettem, és érveltem a tandíj ellen. Akkor is azt mondtam, és ma is ez a véleményem, hogy a tandíjat egy másféle világban nem tartanám ördögtől valónak. Egy gazdaságilag virágzó társadalomban el tudnám fogadni azt a rendszert, ahol a felsőoktatási tanulmányokért a hallgatónak fizetnie kell. De egyrészt nem a magyar társadalom mai állapotában, másrészt nem úgy, hogy nincsenek meg mellette azok az ösztöndíj-lehetőségek, azok a szponzorok vagy mecénások, akiknek a közreműködésével biztosak lehetünk afelől, hogy a szegény sorsú, de tehetséges gyerek nem marad ki a tanulmányokból, csak, mert nem tudja megfizetni.

Ma nem olyan világban élünk. Ma azt látom, hogy a négygyerekes család negyedik sarjaként egyetemre járó unokaöcsém kétségbe volt esve attól a gondolattól, hogy két nővére férjhez menetele után ők most már csak két-gyerekesnek minősülnek, így nem jár majd neki kollégium. Ha pedig nem lakhat kollégiumban, abba kell hagynia a tanulmányait. Mert nagyon jól tudjuk, hogy a szülőknek, hiába, hogy már csak két gyereket tartanak el, ahhoz, hogy a két nagyobbikat lakáshoz juttassák, minden anyagi erejüket be kell vetniük. Vagyis nem tudják jobban támogatni ezt a fiút. Szerencsére valahogy el tudta intézni a kollégiumot, de valóban abba kellett volna hagynia a tanulmányait, mert egy pesti albérletet nem tudna megfizetni. Pedig a srác a tanulás mellett dolgozik is.

Ugyanezt látom a Pázmányon. Sokgyerekes családok gyermekei kétségbe voltak esve a féléves, 105 ezer forintos tandíj miatt. Egy gyereknek a család valahogy ki tudja szenvedni, de többnek már nem. Amíg az országunk állapota ilyen, addig nincs mese, az ifjúságnak meg kell adni a továbbtanulás lehetőségét! Addig mindenképpen az államilag finanszírozott képzést kell favorizálni. Emellett is szükség van a diákhitel- és az ösztöndíj-rendszer fenntartására.

A diákok anyagi hozzájárulása a tanulmányaikhoz másfelől nagyon régi sajátja a magyar oktatási rendszernek. A neveléstörténetben, ha kicsit pásztázunk, akkor már a középkorban látunk középiskolákat, amelyek úgy működtek évszázadokon át, hogy a tehetősebbek fizessenek, a szegények ne fizessenek. De erkölcsi kötelesség volt - az esztergomi székesegyházi iskola működött így -, hogy miután végeztek a diákok, elmentek a nagyvilágba tanulni, majd visszajöttek, elfoglaltak különböző állami pozíciókat és vagyont szereztek, akkor utána a vagyonukból támogatták a volt iskolájukat. Ez a vagyon tette lehetővé, hogy a szegény sorsú gyerekek is tanulhassanak.

Az édesapám úgy tudott tanulni, hogy kosztos diák volt, és a papok fogadták be. Rendszerszerűvé kell tenni, hogy a szegény gyerek lássa, érdemes ebben az országban tenni, cselekedni, dolgozni, még akkor is, ha nehéz helyre hozta őt a gólya, mert van remény. Egyelőre tehát az államnak kell a felsőoktatást fizetnie, akár azon az áron is, hogy a létszámok csökkennek, Az alacsonyabb létszámnak ugyanis olyan húzóereje van, ami a színvonalat emeli.

Itt pontos számokat nem mernék mondani, nem ismerem annyira a költségvetési lehetőségeket. Ráadásul a mostani költségvetést ismerve sem lehetnék abban biztos, hogy az úgy is van, mint ahogy mondják. Mert a legiszonyúbb éppen az volt ebben az utóbbi négy évben, hogy semmit nem hihetünk már el. Annyira körbevett bennünket a hazugságok mocska, hogy besározott bennünket. Még ha igazat mondtak is talán, ott él bennünk a gyanú, hogy másnap a képünkbe mondják az ellenkezőjét, és utána nevetnek rajtunk. ( Magyarnak lenni, LXX. kötet, interjú Csűrös Csillával,  Kairosz kiadó)