Visszasírom azokat az időket, amikor még az Amway-ügynökök csak a saját ismerősi, baráti köreikkel utáltatták meg magukat és a multilevelt, és ez az orrba-szájba telefonálósdi még nem volt ennyire elterjedve. Nehéz ezt jól kezelni, mert ideg az van, hiszen sokszor a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban hívnak, este nyolc után, hétvégén, amikor a szétszedett szivattyú fölött nézek ki bután a fejemből, könyékig szutykos kézzel, szóval ilyenkor az ember küldené őket erre meg arra, de hát ugye nem kéne, mert aki hív az szinte mindig áldozat, az igazi bűnössel én úgyse futok össze.
Kivéve mikor mégis.
Bemegyünk időnként a városba dógot intézni, és mivel a női dógok tízszer annyi idő alatt intéződnek, mint a férfi dógok, a kilenctized időt a férjmegőrzőben töltöm, kávézó, vidéki viszonylatokhoz képest kifejezetten hangulatos. Már posztot is írtam onnan, la Belle Époque , egészen Adysan éreztem magam, ihletett állapotomban én is legyintettem mindenre: Holnap! Ülök tehát a törzsasztalomnál, élvezem az ingyenwifit, és látom, hogy a szemközti sarokban tucatnyi ember kiselőadóvá kezdi átalakítani a kávézót, asztalok jobbra-balra el, kivetítő elő, villanyt leoltják, majd öltönyös belekezd. Gondolom arra játszhattak amikor az emeleti helyiséget szállták meg, hogy a földszinten a terasszal is lekötött személyzet nem veszi észre őket. Nem jött be, észrevették, előbb a pincér szólt, majd a főnök is. Ekkor döbbentem meg csak igazán: még a fővigécnek állt feljebb! Hogy de há’ me’ mér? És az istennek se akarta megérteni, hogy ez nem a Kossuth tér, a gyülekezési jogát ebben az esetben nem a rendőrség hivatott tudomásul venni, hanem a kávéház tulajdonosa. Akinek pár dologra illik tekintettel lennie, egyrészt ugye ő ezt az egészet a mocskos fújabelemjönki profitért csinálja, pénzért, gyarapodásért, mocskos anyagi érdekből, és nem altruista népboldogításból, mint Csányi haverja az országvezetést, másrészt pedig talán a többi vendégnek is lenne itten valamiféle joga, vagy mi. Hogy van egy olyan ósdi, maradi, oldszkúl elképzelés is egyes emberek fejében, mely szerint kávéházba eszpresszót inni, Sachert enni, újságot olvasni, az egyszervolt-tánigazsemvolt huszadik század eleji kávéházi hangulatról ábrándozni és hasonló pimfségek miatt jár és nem azért, mert annyira izgatná, hogy az ácéenmagyarország ótvaros vigécének legótvarosabb vigécdumáját hallgassa, powerpoint aláfestéssel.
A sajnálat és a düh dolgozott bennem, sajnáltam azt a tucatnyi szerencsétlent, akik a legjobb úton voltak a bepalizódás felé. Könnyű lenne őket leostobázni, de gondoljunk bele, hogy mi mit tennénk, ha itt állnánk ebben a csodálatosan kormányzott országban, a hisztérikusnál is hisztérikusabb nemzetközi helyzet (tudják, ami amióta csak élünk állandóan fokozódik) közepette munka, megélhetés és bármiféle kilátás nélkül. Kapaszkodnak ilyenkor a népek bármibe, elhiszik, mert el akarják hinni az öltönyös által vetített ábrándképeket, és lássuk be, fogadjuk el, hogy ilyen élethelyzetben másként mérlegel az ember. Még azt a számomra, külső szemlélő számára teljesen triviálisan adódó kérdést sem teszik fel maguknak, hogy mennyire bízhat ez a cég önmagában, ha még egy szaros rendezvényház kiselőadóját sem meri kibérelni egy-egy ilyen szeánszra? Mennyi lehet, pár ezres? Ennyit nem mer ez a cég kockáztatni, miközben ugye a beszervezni szándékozottól elvárná a teljes odaadást.
Dühös voltam, mert ezek a mocsadékok a lehető legaljasabb (már ugye ha az államot most nem vesszük figyelembe) módon használják ki szerencsétlen embertársaink szorult helyzetét. Ők semmit nem kockáztatnak, még egy szaros terembérlet költségét sem, behülyítik a szerencsétleneket, akik aztán kezdjék el a többnyire a végén totális átverésnek bizonyuló terméket/szolgáltatást vagy még rosszabb esetben csak a vegytiszta hamis ábrándot árulni. Saját költségen, szinte mindig vállalkozóként, és szinte mindig ugyanazzal az eredményességgel: tönkretett kapcsolati tőke, ez szinte alap. Ki az, aki ne próbálná meg többé-kevésbé udvariasan hárítani azt a régi ismerősét, akivel egyszer már a „hű, de rég hallottam felőled, üljünk be egyszer egy kávéra!”-dumát beszopva kínosan végigfeszengett másfél órát, miközben a rég nem látott ismerős mindenféle csodálatosabbnál-csodálatosabb üzleti lehetőségekbe akarta piócát megszégyenítő szívóssággal beszervezni? Rámegy egy csomó pénz is, hiszen telefonálgatni, utazgatni saját kontóra kell, és ugye az ilyesmibe belevágó emberek többnyire azért csábulnak el, mert nincs, nagyon nincs pénzük. Miből képződik hát meg a multileveles profitja? A beáldozott kapcsolati tőkéből, az elpocsékolt utolsó fillérekből, valamint abból, hogy a szerencsétlen beszervezett az önbecsülésének az utolsó morzsáit is beleadja ebbe a profitba. Elnézést, de ehhez képest a heroinból származó jövedelem szűziesen hófehér.
És ugye ha a válság fokozódni fog, ha lesz még több, a kilátástalanságba apránként beleőrülő szerencsétlen a vigéckedés is eszkalálódni fog.
Lépcsőház effektus: utólag jutott eszembe, hogy lett volna, lenne erre a kávéházi pofátlanságra egy jó ellenszer. Nem kéne vegzálni az öltönyöst, hadd rakja csak ki a projektorát, oltsa rá a villanyt a többi vendégre, kezdje el a dumáját, mindezt szó nélkül, sőt, bátorítólag végignézni, majd amikor már belelendült kivinni neki egy kávét, a ház ajándéka, a főnök küldi, szeretettel. Szerintem nem okozna akkora gondot beszerezni egy olyan hashajtót, amitől az öltönyös két perc után üvöltve fosná magát combon. Na, ebben az állapotában kéne aztán megkérni, hogy ugyan, térjen már vissza az előbbi diára, mert nem értettem innen a sarokból teljesen jól mindent, hogy is van ezzel a gyors meggazdagodással, egészen pontosan?
