A tandíjas népszavazásban erőteljesen részt vettem, és érveltem a tandíj ellen. Akkor is azt mondtam, és ma is ez a véleményem, hogy a tandíjat egy másféle világban nem tartanám ördögtől valónak. Egy gazdaságilag virágzó társadalomban el tudnám fogadni azt a rendszert, ahol a felsőoktatási tanulmányokért a hallgatónak fizetnie kell. De egyrészt nem a magyar társadalom mai állapotában, másrészt nem úgy, hogy nincsenek meg mellette azok az ösztöndíj-lehetőségek, azok a szponzorok vagy mecénások, akiknek a közreműködésével biztosak lehetünk afelől, hogy a szegény sorsú, de tehetséges gyerek nem marad ki a tanulmányokból, csak, mert nem tudja megfizetni.
Ma nem olyan világban élünk. Ma azt látom, hogy a négygyerekes család negyedik sarjaként egyetemre járó unokaöcsém kétségbe volt esve attól a gondolattól, hogy két nővére férjhez menetele után ők most már csak két-gyerekesnek minősülnek, így nem jár majd neki kollégium. Ha pedig nem lakhat kollégiumban, abba kell hagynia a tanulmányait. Mert nagyon jól tudjuk, hogy a szülőknek, hiába, hogy már csak két gyereket tartanak el, ahhoz, hogy a két nagyobbikat lakáshoz juttassák, minden anyagi erejüket be kell vetniük. Vagyis nem tudják jobban támogatni ezt a fiút. Szerencsére valahogy el tudta intézni a kollégiumot, de valóban abba kellett volna hagynia a tanulmányait, mert egy pesti albérletet nem tudna megfizetni. Pedig a srác a tanulás mellett dolgozik is.
Ugyanezt látom a Pázmányon. Sokgyerekes családok gyermekei kétségbe voltak esve a féléves, 105 ezer forintos tandíj miatt. Egy gyereknek a család valahogy ki tudja szenvedni, de többnek már nem. Amíg az országunk állapota ilyen, addig nincs mese, az ifjúságnak meg kell adni a továbbtanulás lehetőségét! Addig mindenképpen az államilag finanszírozott képzést kell favorizálni. Emellett is szükség van a diákhitel- és az ösztöndíj-rendszer fenntartására.
A diákok anyagi hozzájárulása a tanulmányaikhoz másfelől nagyon régi sajátja a magyar oktatási rendszernek. A neveléstörténetben, ha kicsit pásztázunk, akkor már a középkorban látunk középiskolákat, amelyek úgy működtek évszázadokon át, hogy a tehetősebbek fizessenek, a szegények ne fizessenek. De erkölcsi kötelesség volt - az esztergomi székesegyházi iskola működött így -, hogy miután végeztek a diákok, elmentek a nagyvilágba tanulni, majd visszajöttek, elfoglaltak különböző állami pozíciókat és vagyont szereztek, akkor utána a vagyonukból támogatták a volt iskolájukat. Ez a vagyon tette lehetővé, hogy a szegény sorsú gyerekek is tanulhassanak.
Az édesapám úgy tudott tanulni, hogy kosztos diák volt, és a papok fogadták be. Rendszerszerűvé kell tenni, hogy a szegény gyerek lássa, érdemes ebben az országban tenni, cselekedni, dolgozni, még akkor is, ha nehéz helyre hozta őt a gólya, mert van remény. Egyelőre tehát az államnak kell a felsőoktatást fizetnie, akár azon az áron is, hogy a létszámok csökkennek, Az alacsonyabb létszámnak ugyanis olyan húzóereje van, ami a színvonalat emeli.
Itt pontos számokat nem mernék mondani, nem ismerem annyira a költségvetési lehetőségeket. Ráadásul a mostani költségvetést ismerve sem lehetnék abban biztos, hogy az úgy is van, mint ahogy mondják. Mert a legiszonyúbb éppen az volt ebben az utóbbi négy évben, hogy semmit nem hihetünk már el. Annyira körbevett bennünket a hazugságok mocska, hogy besározott bennünket. Még ha igazat mondtak is talán, ott él bennünk a gyanú, hogy másnap a képünkbe mondják az ellenkezőjét, és utána nevetnek rajtunk. ( Magyarnak lenni, LXX. kötet, interjú Csűrös Csillával, Kairosz kiadó)
