Örülünk, Vincent?

Önös szakmai érdeklődésből megvettem a Jégkorszak című könyvet. Néhány éve próbálkozom a Föld széndioxid- (pontosabban: szén-)háztartásának megértésével. Nagyon messze vagyok a céltól, tán meg se közelítem soha, úgyhogy ilyen írásomat nem olvashattátok még, és jó darabig alighanem így is marad. Mindenesetre általános tapasztalatom, hogy semmiből se lehet ezt olyan hatékonyan tanulni, mint a jól megírt ismeretterjesztő művekből — ráadásul azoknak a hivatkozásai is korrektexoktak lenni. Nagy beruházásról lévén szó, megnéztem a szerzők nacionáléját — már csak azért is, mert a szokásos fülszöveg helyett ezt tüntette föl a kiadó. Meggyőző nevű intézmények (Kolorádói Egyetem, University College of London, liverpooli John Moores Egyetem) professzorai; szerkesztette Brian Fagan, a Kolorádói Egyetem tudományos munkatársa (itt kellett volna gyanút fognom?).

1938. június 19-én Magyarország válogatottja 4-2-re vesztett a III. világbajnokság döntőjében Olaszország ellen. 1986. június 9-én csapatunk a franciák elleni 0-3-mal a csoportmeccsek után elköszönt a XIII. VB-től.

Ez a két történet fogja keretbe Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly időutazását a magyar futball múltjába. Némi csavarral persze, mert 38 csodája, a méltó kezdés után visszább is tekintenek, egészen a hőskorig.

Olvasom egyik legkedvesebb színházi megmondóemberünk legújabb megmondását.   

Vidnyánszky Attila nyilatkozatában említett garancia, mely szerint a 2009-ben regnáló döntéshozóknak önkormányzati törvénymódosítás keretében kellett volna megtiltani a polgármesterek számára színházaik megszüntetését, abszurdum. Az önkormányzati törvény módosítása kétharmadot igényel. A hiányolt rendelet önkényesen kiemelné az önkormányzati intézmények sorából a színházakat. Színházat tilos bezárni, bölcsődét, iskolát, könyvtárat lehet. A jobboldali polgármesterek (de még az akkori kormánypártiak is) az önkormányzatok függetlenségét súlyosan sértő beavatkozásnak tartották volna ezt a törvénymódosítást (joggal). Eleve halálra ítélt törekvés. Ha az akkori ellenzék ez irányú támogatásának hiányában mégis, valami csoda folytán kivitelezhető lett volna, kiindulva az elmúlt másfél év tapasztalataiból, a biztosnak hitt garanciák sorsából, a kétharmados parlament percek alatt eltörölhette, eltörölte volna a rendelkezést

Vasárnap este volt a darab bemutatója. Két részből áll, egy lassú alakuló és hosszú első részből, és egy rövidebb, eseménydúsabb másodikból. Mindezt a hozzáértő jelleggel is el lehet mondani, de most inkább saját benyomásaimat írom le.

Az első felvonás hosszúságát leginkább a Kolhaas család idilli életével ellenpontozza a tőlük kívül eső, de egyre kisebb körökben őket bezáró események bemutatása. Az idilli képhez Szarvas József jó, bár beszéde túl halk, inkább monoton duruzsoló, mint elbeszélő. A hozzá csapódó lótolvajt játszó Hevér Gábor viszont esetenként zavaróan harsány, poénkodó, ami nem igazán illik a darab ívéhez és témájához. A bibliai idézetekkel tarkított jogi csűrcsavaros jelentnek (Rába Rolanddal) nagyon erős áthallása volt napjaink mindennapi kispiszkos politikai visszásságaihoz.

A második felvonás már izgalmasabb, sok eseményt kellett belepréselni a mintegy háromnegyed órába. Itt már van erőszak a legkülönbözőbb formában és céllal. Még Blaskó Péter (Luther) is egy lelki erőszakoskodó szerepében küzd Kolhaas meggyőzéséért, akit persze a végén elkap az igazságszolgáltatás, pontosabban jogszolgáltatás kötele.

Bár Sütő a darabot (a) Ceausescu(-rendszer) elleni jajkiáltásként írta, azért nem nehéz azonosulni a NER-háborúban a nem csókos kisember könnyen kialakuló, vagy már folyó egyéni küzdelmével – és annak esetleges kimenetelével, - akár a magánnyugdíjpénztárak államosításának, akár a köztársasági alkotmány értékrendjének kiherélése, akár a sajtószabadság sajtókorlátozott kormányzati kezelése esetében.

Majd meglátjuk, hogy Csáki Judit mit ír róla a csütörtöki Magyar Narancsban, de azt mondom, hogy aki gondolkodni akar a darab alatt vagy után azon, hogy az egyén valós vagy vélt igaza, igaz belső meggyőződése hogy viszonyul a jogszolgáltatáshoz, az nézze meg.

 A Mandiner  viccelődik azon, hogy a liberális értelmiségiek nem állnak ki határozottan a szlovák állampolgársági törvény ellen.

 Nem vagyok liberális értelmiségi. Egészen pontosan sem liberális, sem értelmiségi nem vagyok a szó klasszikus értelmében.

 De úgy gondolom, hogy amikor egy állam, politikatudományi szakkifejezéssel élve, baszakodik a polgáraival, az nem üdvös dolog. A szlovák állam pedig baszakodik polgáraival, ahogy egyébként a magyar állam is. Ez utóbbit a mandineres fiúk-lányok ütemes tapsa közepette szokta megtenni. 

 Amikor Matolcsy György kellemes mosolyával súlyosbítva elmagyarázta, hogy a magánnyugdíjpénztári befizetéseiket feladók szabad akaratukból döntöttek, az nem különbözik lényegesen attól, amikor valamelyik szlovák kormánycsimpánz közli, hogy Tamás Aladárné szabad akaratából adta fel a szlovák állampolgárságát. A szlovák törvények szerint az állampolgárság feladásának (forfeit of citizenship) egyik módja az, hogy az állampolgár felveszi egy másik ország állampolgárságát. Tamás Aladárné, a matolcsysta-mandinerista értelmezésben egyszerűen LEMONDOTT a szlovák állampolgárságáról. Az én nemliberális-nemkonzervatív értelmezésemben pedig, baszakodtak vele egy jót.

Amikor Orbanisztán lakói felismerték, hogy minden nyomorúságuk, kudarcuk és megaláztatásuk oka a pénz, melynek birtoklása iránti vágy anyagias, haszonleső, törtető csordaállattá, hiánya pedig önnön levében fetrengő szerencsétlenné teszi Isten képmását, vettek egy mély levegőt, és új, nem ortodox alapra helyezték pénzgazdaságukat. Bevonták a régi fizetőeszközüket, ami annyi szomorúságot okozott nekik, és újat bocsátottak ki.

Év végi jutalomjáték II. — az ideg/elme kategória koronázatlan királya, Gavallér János. Méghozzá nem ám valami akármilyen, ahogyan épp sikerül típusú aktualitással leplek meg Titeket, hanem egyik főművét tárom elétek:

Vijjogó albatroszom

Várom, mint rozzant angyalok;
mikor dobják a batyut, s a csontot?
Az élénk dobott terítéken az eszcájg,
s a morzsákból kirekesztettek a hangyák;
Uram, mi dolgom az albatroszon?

A sziket taposó őseimnek volt hagyma
a tarisznyába, s hamuba sült pogácsa,
én már csak húzom az echós szekeret,
keresem letűnt korom, hol etetett.
Uram, mi dolgom az albatroszon?

Feledem az úton a port, mit lábam
úgy szeretett, mert ölelte fáradt kérgét,
az idők útjait járó talpamnak
nem kellet csúszni a tekintet térdén.
Uram, mi dolgom az albatroszon?

Arrébb lök a szándék, mint a falevelet,
ha egyként ugrok a fáról fejest,
s elsodor hazámtól a fájó üzenet,
ha távolról kell üzenni, de üzenni érdemes.
Uram, miért utazom albatroszon?

S mi dolgom ott, távol világban,
ha itt tépték ki szívemet?
Tán hiszem, hogy visszakapom
a végtelen póri hitemet?
Uram, nekem van saját albatroszom!

Érzem, viszel magaddal, mint atya,
ki azt akarja, ragadjon rá a por,
helyére tudja tenni , mit vár a haza,
tudja hol otthona, ott a hon:
s szívében lakik mindenki albatrosza.

Karakterhűen innen:

http://www.hufo.info/irodalom/maikoltok-gjanos.php?title=G.%20Janos%20-%20Vijjogo%20albatroszom.txt

Nem értek a focihoz. Nem, ez nem azt jelenti, hogy ha az érdekem úgy kívánja eltűröm a rasszizmust, bár lehet, hogy a kedves olvasónak már nem is mond semmit ez a kis beszólás, hiszen ma már arra se nagyon szokás emlékezni, ami tegnap este történt, hát még holmi értő kézzel kiválogatott igazságügy-miniszterekre.