Nem értek a focihoz. Nem, ez nem azt jelenti, hogy ha az érdekem úgy kívánja eltűröm a rasszizmust, bár lehet, hogy a kedves olvasónak már nem is mond semmit ez a kis beszólás, hiszen ma már arra se nagyon szokás emlékezni, ami tegnap este történt, hát még holmi értő kézzel kiválogatott igazságügy-miniszterekre.
Szóval nem értek a focihoz, de azért az alapok megvannak. Csapatjáték, amit ha mi űzünk, akkor kikapcsolódás, esetleg előjáték egy jó kis baráti sörözéshez, ha a profik, akkor egyrészt harc a győzelemért másrészt show. Hosszabb távon azt fogjuk kedvelni, aki a két feltételnek többnyire egyszerre tud megfelelni. Kellenek a remek testcselek, a káprázatos becsúszó szerelések, a látványosan kivitelezett szögletrúgások, és a többi látványelem, mert ezek nélkül az egész foci csak statisztika lenne, az meg olyan túl sok embert nem érdekel.
Kell egy jó csapatkapitány is, aki elhiteti a csapattal, hogy ő a legmegfelelőbb ember erre. Kellenek szurkolók, akik drukkolnak és megtapsolják a szép testcseleket is. Is! De kellenének a győzelmek is, mert végső soron ez a mércéje az egésznek. A csapat győzelme kell, és ne a csapatkapitány ünnepeltesse azt, hogy ő győzedelmeskedett a többi csapattag fölött. Meccsek, tétmeccsek kellenének, és nem az, hogy közönség előtti edzéseken próbálja meg a csapatkapitány elhitetni a szurkolókkal, hogy ez már a foci.
Az ellenfelet káromkodva felrúgni, majd nagy arcoskodva a pályáról lejönni azzal, hogy ilyenekkel mi aztán többet soha nem focizunk ideig-óráig hozhat ugyan tapsot a szurkolók köreiből, de ha a soron következő bajnoki évben fület-farkat behúzva kúszunk vissza a földbe gyalázott csapathoz, hogy srácok, játsszatok már velünk egy visszavágót, mert más még elverni se akar minket, az már ciki. Ilyesminek többnyire már csak a béközép szokott tapsolni, de az nagyon.
Más kérdés, hogy őket még annyira se érdekli a foci, mint engem. Csak zsidózás legyen, okot majd találunk rá. Ez a kalapos királynő óta csak fokozódott, hiába mondogatták már sokan akkor is, azóta is, hogy nem jó az, ha egy csapat hol nyíltan, hol burkoltan, de állandóan csak és kizárólag a béközépnek játszik. A – fogalmazzunk finoman – nagyon elhivatott drukkereknek ugyanis egyetlen fontos szempontjuk van: hogy velük elhitessék, miszerint a csapat győzött. Sivár énjüket ugyanis már semmi más nem lakja be, identitásuk egyetlen pillére az, hogy magukat a csapattal azonosítják. Ha a csapat kapna ki, ők kapnának ki, és ilyenkor nincs vigasz. Kikapni senki nem szeret. Tehát a csapatnak győznie kell. Akkor is, ha történetesen éppen pont kikapott. Ebben pedig a csapatkapitány hajjaj, de még mekkora örömmel lesz partner, pláne, ha ezt a nagyközönség, aki nem a béközép szó nélkül elnézi neki.
A játék, mint ahogyan a posztmodern világunk is, többynire nagyon összetett. Sok, és sokszor nehezen átlátható, nehezen megérthető érdek húzódik meg a háttérben, és sokszor már eleve a meccsek létrejötte mögött is súlyos egyéb okok is állhatnak, hát még a létre nem jötte mögött, szevasz, Pali bá’, szevasz, 1984, szevasz, olimpiai eszme! Meséltem már párszor, hogy purdé korunkban az egész faluban alig akadt egy focilabda, az is egy végtelenül elkényeztetett kiskölyöké volt, így ha játszani akartunk, kénytelen-kelletlen elviseltük ennek a Sanyikának a rigolyáit. Szerencsére az önimádatánál már csak a butasága volt nagyobb, így hamar megtanultuk kezelni a problémát: persze, hogy mindig ő lett az egyik csapat kapitánya, és persze, hogy mindig az a csapat győzött, amelyikben ő játszott. A kapitányság ment a legkönnyebben, úgyis mindenki tudta, hogy ő csak a labdájáért kapitány, a győzelmet pedig egy, idővel egyre finomodó rituálé garantálta: ha már kellően hullafáradtra játszottuk magunkat, vagy ha már szentjánosbogarakat kellett ragasztani a labdára, hogy az esti félhomályban eltaláljuk akkor érkezett el Sanyika ideje. Ilyenkor kellett a 3-7-ről fordítani, lehetőleg tíz perc alatt, mert többnyire már egy órával hamarább haza illett volna érnünk, és picit már nyomasztott mindenkit a várható otthoni dorgálás. Tehát kreatívan nyomattuk. Sanyika csapatának szabad kézzel is. A hátulról rúgott gól kettőt számít. Ésatöbbi. Tíz perc alatt lett 8-7, mindenki mehetett haza boldogan. Ez idővel kicsit mindig elhúzódott, mert ahogyan gyarapodtak a kreatív ötletek, úgy volt egyre nehezebben kibírható az egész éktelen nagy röhögések nélkül. A vége felé már könnyesre röhögött arccal, a földön fetrengve hahotáztunk azon, hogy Sanyika még a „fejjel begurítom a földön, három gólt ér!”-kamuzást is teljesen komoly fejjel abszolválja. Így tudott az egyéb érdek Sanyikából egy állandóan győztes, állandóan gólkirály csapatkapitányt csinálni. Nekünk maradt a játék öröme, és a végén, milyen furcsa a világ, még azt a testcselt is mi élveztük a legjobban, amivel Sanyikát mégiscsak le tudtuk játszani a saját pályájáról. Persze a játék mögött meghúzódó, sokak számára át nem látott érdekek időnként változhatnak is.
Egy szép napon a rendszer abszurd és kiszámíthatatlan voltának köszönhetően a falusi iskola kapott vagy öttucat vadiúj, remek focilabdát, amiből párat mindig el lehetett kuncsorogni a vajszívűbb tanítóbácsik egyikétől. Sanyika pedig onnantól állt a saját labdájával a hóna alatt a pálya szélén, és nem értett semmit a világból.
