Örülünk, Vincent?

  Térey János június harmadikán halt meg 49 éves korában. Német vér folyt az ereiben, dolgozhatott volna a müncheni színháznak, megnézték volna a szívét, szépen megcsinálják, a dédunokáival focizhatott volna.

Kit érdekel egy író, amikor Orbán van meg Schmitt Mária, Demeter Zoro és Megadja Huru, Miki bátyánk a Harry Potterrel és Bolondkásler valami szép, kerek tönkreteendővel. Kit érdekel egy író, kit érdekel, ahogy visszanéz.

Nietzsche írta a Túl jón és rosszon-ban, ha belenézel a végtelen mélységbe a végtelen mélység esetleg visszanéz. Kurvára intellektuális poszt lesz ez, ahogy elnézem.

 Térey utolsó drámájában Lót felesége néz vissza Szodomára, ahogy százezren nézünk vissza a mi Szodománkra, ahol megnövekedett a bűn, de kiáradt a kegyelem,  mert vissza kell néznünk Sydneyből és Glasgowból, az egyetemi katedráról és a Tesco raktárból, és Szodoma néha visszanéz ránk. Mi meg állunk ott sóbálványként. Szegény Teremtőnk tényleg azt gondolta, hogy nekünk nem teljesen mindegy? Azt gondolja hogy egzecíroztathat minket, hogy még azt sem nézhetjük végig, hogy minden elpusztul, amiért le akartunk merülni és ki akartuk bekkelni? 

 A visszanézés tilalma a legősibb tilalom. Ami elmúlt az elmúlt, nem kell rajta nyammogni, az volt, ez van, el kell szépen menni Zoarba, van ott egyetem vagy Tesco, nem kell gondolni Szodomára, ahol még az angyalokat is meg akarták dugni, perverz állatok, Isten haragja le, oszt kampec. Különben is, gyüttmentek voltunk Szodomában, nem volt az jobb, mint Kánaán vagy Haran. És Zoar tényleg annyira komfortos. 

  Csak mégis ott volt Szodoma, ahol azért megvoltunk, amikor nem figyelt oda senki, még oda is tartoztunk egy kicsit, most meg az Úr jött a villámival meg a kénesővel.  Nem bírunk nem visszanézni, Térey is visszanézett volna Münchenből. Teltház a Bayerische  Staatsoperban, nagypolgári villa, szövetségi kitüntetés az államelnöktől, és mégis beleírta volna a Grand Opusba a Krisztina körutat. 

  Drága jó Teremtőm, ne tessék haragudni, de ezt nagyon el tetszett baszni.

  Maróth Miklós egy teljesen vállalhatatlan, ostoba és rasszista interjút adott a szélsőjobboldali Pestisrácoknak. Nem tehetünk úgy, mintha elfogadhatónak tartanánk ezeket a sorokat.  Több tucatnyi muszlim tanítványom volt és van, a szakterületemen is vannak muszlim hátterű kollégák, nem vagyok hajlandó szó nélkül tűrni azt, amit ez az ember művel. 

     "Az iszlámban nem ismerik azt, hogy kötelesség, vannak kötelező cselekedetek, vallási parancsok, ilyen a napi ötszöri ima. De ezt nem nevezném európai értelemben vett kötelességnek. Náluk mást jelentenek a vallási parancsok, mint nálunk a lelkiismereti kötelesség. Nem szokáson alapul, mint ahogyan az iszlámban az etikát a helyi szokások erősen befolyásolják. A kötelesség az, hogy ha tanár vagyok, meg kell tartanom az órát, mert ez a feladatom. Vagy például megírom, megtanulom diákként a leckét, megmosom a kezemet étkezés előtt, mert kötelességem vigyázni az egészségemre, ésatöbbi, ilyesmiket nem ismerik más kultúrában."

   "De ha ezt kivetítjük az európai kultúrára, akkor gondoljunk bele abba, hogy a gyárakba való pontos munkavégzés is kétségessé válik majd. Európa sok mindent kitalált, felemelte a világot egy színvonalra, a világ pedig élvezi ezeknek az áldásait, de meg nem tudná csinálni. Egy muzulmán sejk szerint ők meg tudják venni a legdrágább Mercedes autót, de abból egy csavart sem tudnának megcsinálni. Szerinte a muszlim munkaerő jó, ha napi 20 percet dolgozik, mert teázik, kávézik, beszélget. Európában ez nincs így, itt kötelező dolgozni, mindenki csinálja a saját feladatát. "

   Bencsik Gábor hivatásos pöllencs magyarázta el, hogy tulajdonképpen teljesen megérdemelten nyugdíjazták 2011-ben TGM-et, hiszen még doktorija sincs.  Korábban Megadja Gábor, még Nemdoktor Megadja Gábor formában tette meg ugyanezt. (TGM-et büdösrománozzák Bencsik facebook oldalán a rezsim legsúlyosabb félanalfabéta bérgyilkosai). 

    Szemben a kommunista párt ideológiai lapjában trónoló Lánczi Andrással, az egész  kibaszott Bencsik és Megadja családdal, TGM küzdött a Kádár-rendszer ellen, ezért fel sem merülhetett, hogy megszerzi a kandidátusi fokozatot. Egyébként az egykori köztársasági elnök, Mádl Ferenc, volt a Tudományos Minősítő Bizottság titkára Kádár János országlásának utolsó éveiben.

   TGM nem kiemelkedő filozófus, legalábbis a magamfajta csúcsfolyóiratokra és impakt faktorra gerjedő keményvonalasok számára (ez itt valóságos önkritika óhajt lenni), de vannak más sztenderdek is a világon. TGM első sorban TGM, ami ebben az országban egy igen szép bemondásnak számít. 

  Amit talán nem tudnak az az, hogy TGM formálisan teljesítette az egyetemi tanárság publikációs feltételeit, van két darab faszomQ1-es cikke (Angelaki, Journal of Democracy). Ez ugyan teljesen érdektelen, már-már röhejes, de ők kezdték.

  Az orbánista tudósértelmiségi főprofesszorok közül gyakorlatilag senkinek nincs Q1-es cikke. Megadja védéséhez mozgósítani kellett a teljes rezsimszolgai állományt, a két témavezető, Molnár Attila Károly (zéróQ1) és Karácsony András (zéróQ1), Mráz Ágoston Béla Jenő bizottsági tag (zéróQ1), Lánczi András (zéróQ1) és Demeter Attila bírálók (zéróQ1). Demeter Attila annak a Demeter Szilárd nevű kápónak a testvére, aki megrágalmazta Székely Jánost, és még mindig a PIM-ben ura életnek és halálnak, táskahordozó szociopaták esetében eltekintek a Q1-es baromságok vizsgálatától. Demeter Szilárd és Megadja Gábor egyébként szabadságharcosnak nevezik magukat friss kultúrkampfjukban, hiszen milliós fizetéssel, egy fasiszta rendszer védelme alatt lehet csak igazi szabadságharcos az ember, természetesen csinos káeurópai piécsdível, hogyodaneszarjak. 

   TGM ül a szobájában és szomorú. Írja a letargikusan marxomán, a maguk értelmetlenségében is  gyönyörű szövegeit, amelyeket a magamfajta (újabb enyhén önkritikus megjegyzés) már kisujjeltartásra sem kész konzervatív-liberálisok kiröhögnek, és nem rúgja szét senki a megadják seggét. Milyen ország ez, bazmeg....

      Josemaría Escrivát 1992-ben avatták boldoggá, miután csodálatos módon meggyógyította a súlyos betegségből Rubio nővért. Amikor szentté avatták  már egy Manuel Rey nevű embert is kigyógyított a rákból, mindezt pedig  jóval halála után tette Escrivá, ami még nagyobb csoda. Monsignor Escrivá az Opus Dei nevű szekta katolikus szervezet alapítója volt, egész életen a Caudillót szolgálta, számos embere a falangista kormány tagja volt és afféle reformfasisztaként segítette a spanyol gazdasági csodát. 

      Jeanne d'Arc-ot 1431. május 30.-án égették meg, miután az Egyház kiközösítette, de alig negyedszázaddal később már fel is mentették, halleluja, és 1920-ben lett belőle Szent Johanna. Soha nem támogatott fasiszta diktátorokat, írástudatlan parasztlány volt, aki fel akarta szabadítani Franciaországot, legalábbis ezt mondták neki a hangok a fejében. Johannát azzal is vádolták, hogy bizonyos gender-fluid attitűdöket vett fel, ami miatt Kiss-Rigó elvtárstól Szilvay testvérig igen sokan gyújtottak volna alá.

    Amit nem állított róla senki az az, hogy tízéves ministránsfiúkat dugott volna meg.  Senki sem lehet tökéletes, mondta volna II. János Pál, aki Escrivát szentté avatta és aki annyi pedofilt mentett meg a rendőrségi eljárástól, hogy akár tiszteletlen gondolataink is lehetnének vele kapcsolatban, de ugyan.

      Engem azonban sem Escrivá, sem Woytila urak nem érdekelnek, ők csak adminisztrátorok voltak, Istenhez csak Johannának lehetett köze, már ha az az Isten, akire gondolok. 

      Amikor az egykori marxista majom Lánczi András a kereszténységről, a természet rendjéről beszél, a rózsafüzéremhez nyúlok annyira felbasz az ideg (három Miatyánk).  Johannát nem közpénzből finanszírozták, nem kacsalábért ment Robert de Baudricourthoz, nem nyalta ki egyetlen járási fideszpárttitkár seggét, ő hallotta a szentek hangját, Nem akarta kitalálni Isten akaratát, Isten szólt hozzá, ő meg tette a dolgát.

       A kérdés az, hogy halljuk-e Isten hangját. Várta-e Mózest Isten az égő csipkebokornál, feltámadott-e Jézus a harmadik napon.  Nem tudjuk.  Krisztus talán valóban létezett (Big. J.C. elégedetten eszegeti a vaníliás karikáját, mondjuk sokasíthatna magának, legalább csokisat, bocs a blaszfémiáért), de Mózes? 

      Minél többet foglalkozom tudománnyal, annál magabiztosabban állíthatom, hogy fogalmunk sincs semmiről. Nem azért mert buták vagyunk, egy mobiltelefonba kilencmilliárd tranzisztort azért nagyon hülyék nem raknak bele, de a valami  az az igazi valami, annyival bonyolultabb, mint amit mi képes vagyunk felfogni, hogy néha sírni tudnék. Tudom deep learning meg kvantumszámítógép, plusz hálózatelmélet (hamarabb hiszek Ábrahám ősatyában, mint a skálafüggetlenségben, ennél többen nem mondhatok, de ha ezt nem írom le, akkor szétszakadok), az ember majd megfejti Istent.  És ha nem?  Látjuk mi az igazat a hiúságtól, tudós testvéreim?

    El kell hinnem, hogy egy pár nanométer átmérőjű molekulában ott van mindaz, ami ezt a posztot írja, én is, meg a Mészáros Blanka, aki este Johannát játszotta a Katonában. Nem pontosan ugyanolyan hit ez, mint Johannáé? És még a hangok sem mondják. El kell hinnem, mert lehet, hogy Mózesnek ezt is elmondta az Isten, el kell hinnem, hogy nyolcvan milliárd neuronból álló szuperszámítógép keletkezett a koponyámban, aki tudja, hogy ki vagyok,  pedig ez azért odébb van annál, hogy váratlanul megfordult a szél a tizenötödik században egy francia erőd alatt.

    Hinnem kell, mert fogalmam sincs, az egészről.  Tudok én értelmes arcot vágni, ha valaki kifejti az Ősrobbanást, de az okokra, az okok hiányára, az okok értelmezhetetlenségére pontosan olyan tiszta, írástudatlan, középkori szemmel nézek, mint Johanna. 

    Ha Isten nem a máról szól, nem a püspök úr Lamborghinijéről, nem a keresztényüldözéselleni államtitikár úr sushivacsorájáról, muszlimüldözésmelletti államtitkár úr thaiföldi barátnőjéről, thaiföldi barátnő hasán a keresztény-konzervatív kokaincsíkról, ha Isten nem arról szól, hogy ki lesz a polgármester Ecseren, ki lesz a tanszékvezető Piliscsaba-Alsón, kinek utalják ki a vajszínű trabantot, akkor nem tudunk róla semmit.

    Akkor a Vincent pont úgy néz rá, mint a Mandiner, csak valamivel olcsóbban. 

      Amióta nincsenek zsidók Magyarországon, nehéz keresztény-konzervatív-orbánista értelmiséginek lenni. Mert valljuk meg, ez az egész történet a zsidókról szólt. A kiváló ötlet az volt, hogy elvesznek tőlük mindent, száműzik vagy a gázba küldik őket, és aztán be lehet ülni a helyükre, és majd ők, az enyhén nyilaskeresztes, majd diszkréten marxista keresztény-konzervatív-orbánista értelmiség kapja a Nobel-díjat, találja fel a mitoménmit. Lánczi Bandi bácsi elől kiölték a zsidókat, megalapozott egy karriert a kommunista párt ideológiai lapjánál, aztán harminc évig  írta a jobbnál jobb keresztény-konzervatív-orbánista kiáltványokat.  Lett belőle rektor, MOL FB-tag, a NER főideológusa, de valami még mindig hiányzik a Bandi bácsinak. 

       Az igazi Heidegger már 1933-ban hűségnyilatkozatot írt alá Hitlernek, boldogan vett rész a zsidótlanításban, bár ölésre nem buzdított, mint a magyar konzervatívok másik idolja, Hitler koronajogásza, Carl Schmitt. Heidegger és Schmitt egyetlen napot sem ültek azért, amit tettek, de  ahol Edmund Veesenmayert nem akasztották fel, ez tulajdonképpen természetes. Heidegger és Schmitt intellektuális nagyságát kevesen vitatták, sokkal szimplább és gömbölydedebb lett volna a világ, ha gátlástalan kis tahók lettek volna, mint például. (hogy mennyire résen tetszik ma lenni, drága jogi képviselőnk, le vagyok nyűgözve). 

      Most pedig néhány pszichiátriai értelemben is értékelhető mondat következik Bandi bácsi karácsonyi pogromüzenetéből. 

       "A mai magyar értelmiség az 1980-as évek terméke. "

    " ....    a rendszerváltás tájékára érkezve mit is olvastak (tudjuk: Lukács Györgyöt és Bibó Istvánt),"

       "Magukat az ész letéteményeseinek tartva megszállták a nem jól fizető, de stabil értelmiségi állásokat, pozíciókat, beleértve az egyetemeket, a kutatóintézeteket, a médiát, viszont a vállalkozás világában ritkán találhatók meg. "

      "A leghangosabb értelmiségiek egyébként az egyetemet vagy a kutatóintézeteket csupán értelmiségi melegedőként használják, s nem csoda, hogy az alábbihoz hasonló hallgatói vélemény egyáltalán nem ritka:
„Borzalmas egy olyan órán ülni, ahol a tanár (a tanárnak nevezett valaki!) eleinte csak izzad, majd amikor már az összevissza beszédből is kifogy, elkezd dadogni, nyögni meg miegymás. Te meg nem tudod, hogy most sírjál vagy nevessél, de legszívesebben azonnal kirohannál sikítva, hogy ezt ne, ki a folyosóra, le az utcára, el, messze-messze, csak el onnan, el a – minek is hívják ezt? – az egyetemről, az órának nevezett szeánszról, ahol a tudomány szellemét idézgetik, és ha véletlen megjelenik, akkor megijednek tőle! Én sokszor éltem át ezt sajnos!”

     " Csoda-e, hogy ha a kormány rákérdez az értelmiség teljesítményére, változtatni akar az egyetemeken, a kutatási intézményhálózatokon, a minőségbiztosítási rendszereken, akkor ez az értelmiség a világot telekürtöli a gyűlöletével és tudományosnak álcázott politikai véleményével? " 

      "Emiatt minden szenvedélyes modern észhasználó kulturális és politikai elitista. Minden modern egalitariánus felfogás – kommunisták, balosok különböző irányzatai, a liberálisok ma már nagyobbik része – valójában elitista, mert nem azt gondolják, hogy az egyenlőség az észhasználat egyenlőségét is magában foglalja, hiszen ennek belátásához elég egyszer belenézni a valóság szemébe. "

      Miközben a Corvinus vezető professzorai kamukonferenciákon adják elő a borzalmaikat, a rektor őrjöngve uszít az értelmiség (nagyjából látjuk a 888.hu, prostisrácok, fricztomi, lánczibandi vonalon ezen értelmiség heftijét, nem mondhatnám piszének) ellen. Ahelyett, hogy ideológiai maszturbálás helyett életében először megpróbálna leírni egy releváns mondatot. A proli Heidegger a Führerrel tarhonyázhat Kötcsén, havi hat-nyolcmilliót keres, életeket tehet tönkre, és még mindig hiányzik neki valami. 

     Lánczi Bandinak az hiányzik, hogy álljanak előtte vigyázzban, és ne röhögjék pofán. Hát erre várhat...

      Ma a Radnóti Tesla stúdióban megnéztük Franz Xaver Kroetz "A vágy" című színdarabját.  Ezt több mint húsz éve már Ascher Tamás is rendezte a Thália Színház stúdiójában, de a Vígszínházban játszották Kroetz-től a Vadászatot Mádi Szabó Gáborral és Pap Verával, Debrecenben pedig a Felső-Ausztriát és a Fészek című darabot.  Most Alföldi volt a rendező, és Kováts Adél, Schneider Zoltán, Bata Éva és Vilmányi Benett a szereplők. Ezt most jól elmondtam, de mint tudjuk, színikritikát nem írok.

      Az előadás után volt egy beszélgetés, ahol megjelent Kroetz, aki az egyik legismertebb kortárs német drámaíró és persze Alföldi is, az igazgató-színésznő Kováts Adél, a nézőtéren pedig ott ült Ascher. Egy össznépi Bayer Show kellős közepén, Európa legkínosabb országában, itt van ez a darab, itt vannak ezek az emberek, ez milyen, most komolyan.

       Nyilván nem fogok Alföldivel és pláne a Kroetz-cel vitatkozni arról, hogy miről szól a darab.  Számomra az ember bőre alatt megbúvó megszelídíthetetlen állatról, a kibeszélhetetlen egyszemélyes intimitásról, a prüdéria és az animális szexualitás együttlétezéséről. Ahogy Alföldi mondta, a Vilmányi Benett által játszott szexuális bűnöző az egyetlen önazonos szereplő, aki tudja, hogy mit kell elfojtania a túlélésért.  

       Az eredeti darab bajor dialektusban íródott és ezért korábban tájnyelvi fordításokkal próbálkoztak, Alföldinek Perczel Enikő ( ő az Alföldi-féle Nemzeti dramaturgja volt) és Totth Benedek írt egy tökéletesen pontos obszcén szöveget, ami remekül helyezi el a szereplőket a lent és a fent határán. Szinte hallom a sok baromarcú Szentesi Zöldit, ahogy behisztiznek rajta, de nem nagyon érdekel  a rezsimmajmok nyomora. 

       Ez az az előadás, amelyen napokig szaszerol az ember, próbálja a helyére tenni, ez nem a szakrális faszomszínház, ahová vidéki tancsinénik viszik el a gyerkőcöket, akik persze kurvára unják az egészet. Általában ez nem az a színház, amit unni lehet. Ki lehet róla menni, mentek is ki már róla, fognak is kimenni, unni azt nem lehet.  Az nem biztos, hogy elgondolkozik rajta az ember, lehet, hogy nem mer elgondolkozni rajta. 

        Egy beszari ország kellős közepén Alföldi csinált egy nagyon nem beszari darabot, szomorú analizálással, szilikonos műfasszal, kezdő szadomazoval a gőzben.  A mesternek van középső ujja és nem fél használni.  

      Demeter Szilárd kultúrpápa, PIM-vezér, karrierista senkiházi, nyilvánosan azt állította Székely János erdélyi költőről/drámaíróról, hogy a Securitate ügynöke volt. Magánlevélben később elismerte, hogy semmiféle bizonyítéka sincs. Székely rendszerhű verseket írt, amikor az apja börtönbe került.  Szeretném megjegyezni, hogy Csoóri is írt rendszerhű verseket, Eörsi is, sokan írtak, sokféle okból. Székely huszonhét éve halott és ő maga beszélt arról, hogy miért írta azokat a verseket. 

      Parászka Boróka kétségbeesetten próbált a nyilvánossághoz fordulni, erre eltűnt Demeter Facebook-fiókja, Radnóti Sándor írt az ÉS-be, semmi sem történik. A  nerista irodalmárok kussolnak,  rettegnek Demetertől a magyar irodalom kápójától, tudják, hogy Demeter szava Orbán szava. 

      Egy napon ez meg fog változni. Egy napon Demeter Szilárd már nem lesz kultúrpápa, nem rágalmazhat, nem félemlíthet meg senkit. Gondolom a büntetőtörvénykönyv még nem ismeri a nemleszkultúrpápamondás bűntettét, ha mégis, majd  Kettes írja a Vincentet egy ideig. 

      "  A Katona József Zaklatószínház ma sem a Csobony vezér álma című szakrális oratóriumot mutatta be. Hanem egy bizonyos Moliére (eredeti nevén  Gutmann Bernát) egyházgyalázó művét a Tartuffe-öt.  Az ún. színdarab kezdetén a zsidóbolsevik közönség demonstratív módon nem állt fel a Nélküledre,  pedig az ötvenmillió magyar kebeléből tört elő a Kárpát-Duna-Nagyhaza ormain.  A konzervatív-keresztény Tartuffe-öt az Ornstein család zsákmányolja ki, de erről Moliére hallgat, és azzal vádolja ezt a kiváló férfiút, hogy tiszta istenhite csalárdságot leplez. Szót sem ejt arról, hogy hősünk  elítéli XIV. Lajos (született Grünberg Lipót) bevándorláspárti politikáját. Annál több szó esik arról, hogy Tartuffe vonzadalmat érez Ornstein Mici iránt. Mindenki ellene fordul, lelkének tiszta csobolyóját bemocskolja a kaftánliberalizmus. A  genderpropaganda ült tort a nemzetállamiság eszméje felett, és a sok Süszmann és Weisz úgy vette fel a nercbundáját az előadás végén, hogy a kiváló keresztény értelmiségi elbukott. (részlet  Szakács Árpád " Zsidóvircsaft a Petőfi Sándor (született Herskovics Izidor) utcában " című kultúrstratégiai esszéjéből) "

         Bocsárdi László a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház igazgatója rendezte a Tartuffe-öt. Gyönyörű előadás egy olyan erős színpadképpel, amiért a Bolondkásler már kihívná az idegenrendészetet. Egy kereszt alakú rés jelenti az egyetlen valódi díszletelemet, ami egy fémkapu kinyílásakor és becsukódásakor jelenik meg, A kereszt, ami bezár vagy kitaszít, pl. egy kiváló eucharisztikus kongresszus helyett. Madame Pernelle-t  Fekete Ernő játssza, szinte látom Novák Katalin testvérnőt, ahogy kétségbeesetten keresi a Ku-Klux-Klán telefonszámát. 

         Van egy jelenet a darab elején, amikor Máté "Célpont No. 1" Gábor azaz Orgon korholja Kocsis "Célpont No. 2. lenne ha Nagy Ervin nem szól be valamelyik idiótának így csak No. 3" Gergely-Cléante-ot, és a közönség felszisszen, pedig az a rész majdnem az eredeti szöveg, de  Moliére szaktárs nem bírta ki, hogy oda ne pörköljön ezeknek a majmoknak. Bakker, háromszáz éve nem tudnak változni a majmaink. XIV. Lajos azt hiszem járt színházba, Orbán meg csak egyszer volt a Nemzetiben, de vagy a Csongor volt neki túl komplex, vagy a Tünde. 

        Nem ez volt az első téli darabom, hanem a Macbeth Nagypál Gáborral, nagyon szép volt az is, de a Shakespeare is ki fogja húzni a gyufát.

        Alapjában véve két dolgot nem képes tolerálni ez a rezsim, a tehetséget, meg ha szóvá teszik, hogy lop, mint a szarka. Mondjuk normális magyar ember ha ideges, lepirít egy kis hagymát, ezek meg ilyenkor betiltanak valamit, vagy építenek egy stadiont. 

        Vámpírfalván lehet olyan jól eladni a fokhagymaizű szenteltvizet , mint a NER-nek a minőséget. Ezek annyira rágyógyultak a szarra, hogy itt már lassan a középszerűségbe is bele lehet bukni. A szar legyen szar, mondta volna a Csermanek Jani, ha idejében belép a FIDELITAS-ba. 

         Amikor Tartuffe-Keresztes Tamás (baromi jó)  el akarja csábítani Elmira-Ónodi Esztert, Máté Gábor bemászik a színpadról az első sorba, ott van a búvóhelye, ahonnan Orgonként kémlel. Akkor együtt vagyunk, együtt próbáljuk eldönteni, hogy a szemünknek higgyünk vagy a mindenkori Tartuffe-öknek. Hardouin de Perefixe de Belmont, Párizs érseke, az első előadás után tiltotta be a darabot, az egy tiszta, világos korszak volt, nem próbált cukimókusnak látszani a vérhörcsög. 

        Hölgyeim és uraim, járjanak színházba, úgy talán ki lehet bírni.