Örülünk, Vincent?

  El kell taposni ezeket a szarháziakat! Mocskos kommunista banda! Ezek ki akarják csinálni Kurtot! — ordította Schlemann főszerkesztő. A Zeitung hónapok óta támadta az egyetemisták vezetőit. Schlemann kedvenc célpontja Hans Kupke, a Diákellenállás vezetője volt. A főszerkesztő huszonkilenc éves korában a birodalmi külügyminisztérium rádiójának munkatársa volt, ott ismerkedett meg Kurttal. Ő volt az egyetlen olyan főszerkesztő, aki Kurtnak hívhatta Kurt Georg Kiesingert, Nyugat-Németország kancellárját. 

  Kupke szülei az ötvenes években menekültek Nyugat-Berlinbe. Szülei elváltak, a fiú az anyjához került a válás után. Anyja élettársa, a filozófus Anton Messer formálta leginkább Kupke jellemét és intellektusát, ő adta a kezébe Gramsci és Marcuse könyveit, ő vezette be a nyugat-berlini radikális baloldal kávéházi társaságaiba. Hans az erőszakmentességet hirdette, politikai szemináriumokat szervezett az egyetemen, és 68' tavaszán a Diákellenállás egyik alapítója, majd vezetője lett. 

  Az aznapi számban Schlemann azzal vádolta meg Kupkét, hogy kapcsolatban állt azzal a mérnökkel, akit néhány hónappal azelőtt tartóztattak le kémkedés gyanújával. A bizonyítékokat Schlemann a titkosszolgálat egyik őrnagyától kapta. Egy telefonbeszélgetésről volt szó, amelyet Gerd K. (sohasem írták le a nevét, két hónap múlva tisztázták a vádak alól és szabadon bocsátották) és Kupke egyik barátja folytatott. 

  Másnap egy Erwin Dahlberg nevű férfi az egyetem épülete előtt agyonlőtte Hans Kupkét. Dahlberg a Zeitung fanatikus olvasó-levelezője volt, szobája fala tele volt lapkivágásokkal, alkoholista, instabil személyiség, aki a gyilkosság előtt sohasem látta Hans Kupkét. Mielőtt elítélhették volna, egy törött ablaküveggel elvágta az ereit a cellájában. 

  Schlemann valójában nem kívánta Kupke halálát, nem érzett semmiféle elégedettséget, amikor megtudta, hogy mi történt, de felelősnek sem érezte magát. Egyszerűen csak őrültnek tartotta Dahlberget, és ebben volt is némi igaza. Frankfurtba költözött, a kiadó egyik vezetője lett. 

  1975. március 12-én Schlemann együtt vacsorázott Neyrath tábornokkal. A vacsora után Neyrath hazavitte a kocsijával Schlemannt. Az autópálya feljáróján nyitottak rájuk tüzet. A sofőr, Neyrath, a testőre és Schlemann azonnal meghalt.

  A merénylők az NDK-ba szöktek. Egyiküket, Thomas Swobodát az újraegyesítés után bíróság elé állították. Swoboda elismerte, hogy ő is a RAF kommandó tagja volt, és azt állította, nem tudta, hogy négyen ülnek a kocsiban. Húsz évre ítélték, de 1997-ben szabadon bocsátották.

  Swoboda akkor csatlakozott a radikálisokhoz, amikor a rádióban meghallotta, hogy mi történt Kupkéval. És igazat mondott. A célpont Neyrath tábornok volt, nem tudtak arról, hogy Schlemann is a kocsiban ül.

A Demokrácia és Dilemma Intézet szerint „Minden új párt mindig szétszakad":

Ezt példákkal illusztrálják, bár levezetésük a Fidesznél és a Jobbiknál megbicsaklik. Az ellenpólusnak leírt MSZP-nél aztán önnön paródiájába fordul: a DeDi felkent szakértői nem veszik észre, hogy abban a két ciklusban, amit a párt szerintük látványos szakadás nélkül csinált végig, a kezdő tagság több mint fele lépett ki, egyebek közt a '90-es kampány öt vezetője közül három. Most éppen az LMP-ről van szó, annak konkrét szakadását ágyazzák efféle általános keretbe, hogy előkészítsék konklúziójukat, miszerint a „balra nyitás és a középen állás kérdése feszítette szét a pártot" akárcsak 1994-ben az SZDSZ- t.

A DeDi „elemzésében" elköveti jóformán az összes, ilyenkor egyáltalán elkövethető hibát:
* a szervezeten belüli ellentéteket kizárólag a politikai nézetrendszer különbségeiként hajlandó értelmezni;
* a pártot értékelve annak szervezeti kultúrájával még érintőlegesen sem foglalkozik;
* az egyes szervezeteket önmagukról hirdetett képük alapján helyezi el a politikai palettán.

Ez utóbbi egyenes következményeként a Kádár-kor politikai örökségét markánsan képviselő Orbán a DeDi-nél a „jobboldal", a költségvetés rendbehozására pedig a bérből és fizetésből élők, valamint a nyugdíjasok kifosztásán kívül semmit (de tényleg semmit) nem tudó és nem tevő Bajnai pedig a „baloldal".

A Médiatanács a több mint egy éve húzódó, megoldáskereső eljárás során folyamatosan partnerként tekintett a Klubrádió tulajdonosára

Médiatanács közleménye

      I. Az igazi pofátlanság az lenne, ha most írnék valamit a Hilbert-terekről. Nagy bennem a késztetés.

      II. Fogalmam sincs arról, hogy milyen ország Magyarország. Azt gondolom, hogy Magyarország más reggel, más este, más hétfőn, más szombaton, más, ha süt a nap, más, ha borús az ég. Magyarország néha meg tud férni a kicsi seggén, nem az abroszba fújja az orrát, nem kínos elmenni vele a Zserbóba. Néha meg... Néha meg más. 

      III. Azt sem tudom, hogy én milyen vagyok, majd pont azt fogom tudni, hogy milyen Magyarország. Azt hiszem, egy kicsit ápolatlan ennek a Magyarországnak a lelke. My soul, your soul, his soul, our soul.  És az ápolatlan léleknek vannak következményei. 

      IV. A kérdés mindig az, hogy jónak tetszik-e lenni ennek a Magyarországnak (E.P.), hogy ad-e a selyemcukorkájából a Zolikának, irigyli-e tőle azt a piros teherautót?

      V. A kérdés nem az, hogy elviseled-e a Weiszberger Árminkát, hanem az, hogy elviseled-e az életed (Coelho).

      VI. Van kérdés?

      VII. Van-e az életnek értelme? — kérdezte Li. Li az az ember, aki pár hete Chengduban kétszer meghúzta a srófot azon a parizersütőn, amit a nejednek vettél. Chengduban több ember él, mint Magyarországon. Jelentős részük Li. El sem tudod képzelni, hogy Li néha rólad is gondolkozik. Ülsz a kanapén, nézed a Nagymellűek és Gazdagokat, és a Li rád gondol. 

      VII. Nem lehetsz dühös arra a harminc év körüli fiatalemberre, akit a képen látsz. Egy vasútállomás mellett áll, sárga csillag van rajta, és arra vár, hogy megöljék. Te meg dühös vagy rá, mert rendben, őt megölték, de te nem kaptál fizetésemelést, megint a zsidók jártak jól. Egyébként nem ölték meg. New Yorkban lett fogorvos, és nagyobb Buickja volt, mint a te nappalid. Most még jobban utálod. Gyomorrákban halt meg, ha ez segít.

      VIII. De nekünk is vannak fájdalmaink! Minket is! Arról miért nem? Már nagyon unom!  — mondod, majd írsz egy névtelen levelet a főosztályvezető-helyettes elvtársnak, hogy Kovács otthon Szabad Európát hallgat. Kovács gyerekét nem vették fel az egyetemre. A te gyerekedet felvették az egyetemre, de harmadévben megbuktatták logaritmus-elméletből, mert pikkelt rá Kodelka docens, aki zsidó. 

      IX.   Kodelka docens egyáltalán nem volt zsidó. Aznap reggel szalonnás tojást evett, de valami nem volt rendben azzal a szalonnás tojással. Nem tetszett neki a fiad arca. Túl kövérnek tartotta. Túl pirosnak. Hencegően pirosnak. Ezért buktatta meg logaritmus-elméletből. A fiad nem nagyon értette a logaritmus-elméletet, de azért a kettest megkaphatta volna. És lehetett volna főelőadó a KIK-nél. Így aztán alelőadó lett a KIK-nél, és sohasem bocsátotta meg neked, hogy megbuktatták logaritmus-elméletből. Egész életedben kétszer láttad az unokádat. 

      X.  Állsz a vasútállomáson. A kabátodon sárga csillag. Arra gondolsz, hogy ez teljesen igazságtalan, hiszen te csak ültél a kanapén, nézted a Nagymellűek és Gazdagokat, közben kicsit még utáltad is a zsidókat, egyáltalán nem nagyon, minden felesleges túlzás nélkül, a cigányokat például sokkal jobban utálod. Nem izzadsz, nem érzed magad mocskosnak, reggel zuhanyoztál, a golyós dezodort is használtad, tehát ha nem lennél ennyire hülye, azt is sejthetnéd, hogy ez egy álom, konkrétan a Li álmodik most téged. De azért kényelmetlen ez az egész, kényelmetlen a Mengele tekintete, az egész helyzetben van valami kényelmetlen, nemszeretem dolog, amit nehéz megfogalmazni. Igazán álmodhatna a Li egy sushi-étterembe.       

     XI. Antiszemita-e Magyarország? Megvan-e még az a töltőtoll, amit a postahivatalban véletlenül a zsebedbe tettél? Ha Péter most huszonnégy éves, és kétszer annyi idős, mint Tamás akkor volt, amikor? Bejuthatunk-e a selejtezőbe, ha Liechtenstein megveri Andorrát? Sorozatunk további részeiben ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk. 

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

      Az alábbi sorok a Századvég folyóirat legújabb számából származnak. A szerző, és most hozzá kell tennem, állítólagos szerző, Barry Smith professzor a Buffalo Egyetemről. A szövegrészletet kommentár nélkül közlöm.  A szakasz címe: Pauler, Lukács és a zsidók. (Ez címében nagyon emlékeztet a Bayer Zsolt, Csipkerózsika és a zsidók című jelentős filozófiai munkára, de ez egy mellékszál) 

       17.oldal :

 "Arthur Schopenhauer, Otto Weininger és Scheler korábban már egyaránt úgy vélte, hogy a zsidókból hiányzik a verecundia (szerénység, szégyenteljesség) sőt, Weininger szerint ez magyarázhatja, hogy a zsidók között csak tehetségek vannak, géniuszok azonban nincsenek."

       "Lukács ebben az összefüggésben nem pusztán amiatt érdekes, mert aktívan részt vállalt politikai bűncselekmények elkövetésében, hanem azért is, mert azokat megpróbálta morális szempontból igazolni."

        18.oldal  :

   "A Népszava 1919. április 15-ei számában pedig a következőket írja Lukács: "Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykori uralkodó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele..."

      Sajnálatos módon ezek a bűncselekmények, esetenként gyilkosságok rányomták bélyegüket az elkövetkező évek filozófiai életére, árnyékuk pedig Lukács néhány tanítványának fennmaradó befolyása következtében még ma is rávetül arra. Ez a tény, legalábbis részben magyarázni látszik, hogy a precízebb magyar gondolkodók miért nem tettek szert nagyobb befolyásra szülőföldjükön. 

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

        Erről a vitáról van szó. Röviden: Felcsuti Péter, a Bankszövetség volt elnöke blogjában, Michael Sandel morálfilozófus könyvét idézve azon gondolkozik, vajon a kötelező sorkatonai szolgálat vagy az önkéntesekből álló hadsereg fenntartása helyesebb-e morális szempontból. A hvg.hu ezt egy olyan cikkben kommentálta, amelynek címe: "A Haza és Haladás alapítója szerint szükséges lehet a sorkötelezettség visszaállítása". Az Együtt2014 közleménye szerint a címadás hazug. 

       Amire az Olvasó nem jöhet rá a szövegek olvasása közben, az az, hogy Michael Sandel könyvét maga Felcsuti Péter fordította le. Felcsuti valamiért fontosnak tartotta, hogy nyugdíjas bankárként lefordítsa a kortárs morálfilozófia egyik legnagyobb alakjának könyvét. Kritizálták is érte, hiszen bár kiválóan beszél angolul, sem a filozófia, sem a fordítás nem szakmája. Engem ez a gesztus és maga Sandel sokkal jobban érdekel, mint a hvg.hu összes újságcikke és az általam egyébként kedvelt Együtt2014 összes közleménye együttvéve. Ez a poszt erről szól. 

      Sandel példája amúgy a következő: Andrew Carnegie, a híres iparmágnás a polgárháborúban pár száz dollárért — nagyjából annyiért, amennyit egy évben szivarra költött, felbérelt valakit, hogy harcoljon helyette a szövetségi hadseregben. A filozófus azt kérdezi, vajon az a tény, hogy az iraki háborúba hivatásos, fizetett katonákat küld az Egyesült Államok, nem hasonló-e morális szempontból ahhoz, amikor megengedték a Carnegie-féléknek 1861-ben, hogy egy szegény honfitársukat felbéreljék arra, hogy helyettük kockáztassa az életét.

     (Itt most álljunk meg egy pillanatra! Sandel példájában háború van. Egészen pontosan egy, az alkotmányos értelemben vett háborúhoz igen közel álló katonai konfliktus, ahová az Egyesült Államoknak több mint százezer katonát kellett elküldenie. Ez áll párhuzamban a polgárháborúval. Egy valóságos háborúban, amit ma elég nehéz elképzelni, és amikor esetleg egymillió embert kell mozgósítani, vélhetően behívásokra kényszerülne az Egyesült Államok. Ha Magyarország kerülne hasonló helyzetbe, a hatályos alaptörvény szerint mi is ezt tennénk. Mindazonáltal néhány hét vagy hónap alatt ki lehet képezni 18–30 év közötti fiatalembereket arra, hogy bevethetőek legyenek, pontosan így jártak el a vietnami háború idején is. Egy olyan országban, amelyet nem fenyeget semmiféle háborús konfliktus, a sorkatonai szolgálat jelentéstartalma nem ugyanaz, mint az amerikai polgárháborúban vagy Irakban. Tűzoltónak lenni valószínűleg sokkal veszélyesebb, mint békeidőben sorkatonának. Sandel érvei közvetlenül nemigen vonatkoztathatóak a magyarországi viszonyokra. Bár ki tudja, nyilván ezen is el lehet gondolkozni)

     Sandel 29 évesen írt egy olyan könyvet, amely meghozta neki a világhírt. Ebben a könyvben John Rawls méltányosság-elméletét és különösen a "tudatlanság fátyla" koncepciót kritizálta. Én még 29 éves sem voltam, amikor megpróbáltam elolvasni Rawls könyvét, és bevallom, csúfos kudarcot vallottam. Nem tudom elképzelni, amint Rawls áll egy teremben, a Theory of Justice-t magyarázza, a diákok csillogó szemekkel hallgatják, ő meg keresztnevükön szólítja őket, provokálja, kérdezi, figyeli őket — Sandel pedig pontosan ezt teszi. Ez az, amiről ez a poszt szólni akar.  A szelíd professzorról és a csillogó szemekről. Arról, hogy a helyes, a méltányos, az igazságos döntésekről ilyen szépen is lehet gondolkodni. És persze arról is, hogy ezeknek a fiataloknak a Harvard és Sandel jut, a mi szegény gyerekeinknek meg a szénszünet és... hagyjuk a neveket.

    Van valami végtelenül lekoszlott a vitáinkban, valami szutykos, valami kocsmaszagú. Hogy ez ezt mondta, az azt mondta, és így mondta, és úgy mondta, és közlemény, és ellenközlemény, és nem baj, ha értelmetlen egy mondat, ha képes sebet ejteni. A tehetség csak bajnak van, a harcban csak akadály. Ebben a harcban csak ordítani kell, jó hangosan ordítani. 

   Van egy másik világ: Cambridge, Massachussetsben egy gyönyörű előadóterem, egy szürke öltönyös középkorú professzor, Jill és Joe, Vijay és Chen, és a csillogó szemek. Megértem Felcsutit, hogy leült azzal a könyvvel az íróasztala mellé, és megértem azokat a fiatalokat, akik leülnek az anyjukkal szembe, és elmondják neki, hogy ők abban a másik világban szeretnének élni.