A Demokrácia és Dilemma Intézet szerint „Minden új párt mindig szétszakad":
Ezt példákkal illusztrálják, bár levezetésük a Fidesznél és a Jobbiknál megbicsaklik. Az ellenpólusnak leírt MSZP-nél aztán önnön paródiájába fordul: a DeDi felkent szakértői nem veszik észre, hogy abban a két ciklusban, amit a párt szerintük látványos szakadás nélkül csinált végig, a kezdő tagság több mint fele lépett ki, egyebek közt a '90-es kampány öt vezetője közül három. Most éppen az LMP-ről van szó, annak konkrét szakadását ágyazzák efféle általános keretbe, hogy előkészítsék konklúziójukat, miszerint a „balra nyitás és a középen állás kérdése feszítette szét a pártot" akárcsak 1994-ben az SZDSZ- t.
A DeDi „elemzésében" elköveti jóformán az összes, ilyenkor egyáltalán elkövethető hibát:
* a szervezeten belüli ellentéteket kizárólag a politikai nézetrendszer különbségeiként hajlandó értelmezni;
* a pártot értékelve annak szervezeti kultúrájával még érintőlegesen sem foglalkozik;
* az egyes szervezeteket önmagukról hirdetett képük alapján helyezi el a politikai palettán.
Ez utóbbi egyenes következményeként a Kádár-kor politikai örökségét markánsan képviselő Orbán a DeDi-nél a „jobboldal", a költségvetés rendbehozására pedig a bérből és fizetésből élők, valamint a nyugdíjasok kifosztásán kívül semmit (de tényleg semmit) nem tudó és nem tevő Bajnai pedig a „baloldal".
A szervezeti kultúra elemzése azért lenne fontos, mert ez az, amiben az LMP markánsan különbözik az összes többitől. Az LMP alulról építkező párt, amelyben a döntések fölfelé kötelező érvényűek — boldogult ifjú korában az MSZP is ilyen volt, és addig népszerű is volt.
Amint ez a jól dokumentált spanyol, portugál, görög rendszerváltás könyvtárnyi szakirodalmából kiviláglik és amint ezt a DeDi is helyesen látja, az új párt megalakulása után abban a céljaik érdekében rengeteget robotoló, arra időt, munkát és gyakran pénzt is számolatlanul áldozó, lelkes amatőrök viszik a prímet. Azok, akik befektetésük ellenében politikai érdekeik képviseletét várják el a párttól. Ezeket az érdekeket azonban nem „a párt" képviseli, hanem konkrét személyek, akiknek ehhez profi politikusokká kell válniuk (gyakran eleve ezért lépnek be afféle második generációs tagokként). Ezek a profik már nem a pártért élnek, hanem a pártból: az jövedelmeik forrása (gyakran nem közvetlenül, hanem felügyelőnek nevezett bizottságok, kuratóriumok stb. közbeiktatásával). A bázisdemokrácia súlyos belső ellentmondása a választók és választottak alapvető érdekellentéte: a bázis, az ún. „mezei tagság" érdeke politikai érdekeinek képviselete, a megválasztott profiké pedig a több és zsírosabb állás.
Ezért mi sem természetesebb, mint hogy a profik megpróbálnak függetlenedni a tagságtól. Ennek triviális módja az, hogy az egykor alulról szerveződött szervezetet rajongó klubbá alakítják, amire nagyszerű példa az MSZP és a Jobbik, egészen szélsőséges eset a sztálini szervezeti elveket továbbfejlesztő Fidesz. Amikor azonban a profik nem lépésről lépésre terelgetik a tagságot új utakra, hanem nyíltan, egy csapásra szembefordulnak annak céljaival, akkor megeshet, hogy a tagok fellázadnak, és elpártolnak korábbi kedvenceiktől. Ez történt most az LMP-ben, és még így sem sikerült volna, ha a profik egységesek maradnak. Néhányan azonban (Schiffer és csapata) megőrizték a politikai racionalitás iránti érzéküket, és nem omoltak pár jobb állás reményében öngyilkos módon Bajnai karjaiba.
Mit is tekintünk itt politikai racionalitásnak?
1. Az LMP célközönsége tipikusan azokból áll, akik egyszerre utasítják el az MSZP-t és a Fidesz stb.-t. Abban a pillanatban, ahogy a párt belép egy olyan együttműködésbe, amelyben e két erő bármelyike részt vesz, elveszti ezeket a szavazókat, támogatottsága 5 % alá esik, és onnantól teljesen ki van szolgáltatva az erősebb partnereknek. Egy ilyen lépés visszacsinálhatatlan: ha egyszer összeálltak az MSZP-vel, hiába szakítanak vele — a választó tudni fogja, hogy ez csak taktikai lépés, és ha már bekaszálták a szavazatokat, ismét hajlandóak lesznek összeborulni. Éppen ezért semmi garancia arra, hogy az LMP belépése egyáltalán hozna szavazókat egy nagy ellenzéki összefogásnak: az elutasítások elég erősek. (Én például biztosan nem szavaznék olyan formációra, amiben az LMP benne van: a Zengőre tervezett radar, a „Kolontár jelentés" és néhány más állásfoglalásuk óta az LMP-t egy rossz célok szakszerűtlen képviseletére létrehozott, szélsőségesen demagóg gyülekezetnek tartom. De itt most nem erről van szó.)
2. A magyar demokrácia legkártékonyabb vonása az a stabil gyakorlat, hogy sosem valamire (politikai célokra, értékrendekre), hanem mindig valami ellen szavazunk. Az utolsó valódi választás itt 1994-ben volt, amikor eldönthettük, hogy az MSZP-vel vagy az SZDSZ-FIDESZ szövetséggel kívánjuk-e az MDF-nek nevezett csődtömeget leváltani. Amióta Torgyán 1998-ban visszaléptette az állva maradt kisgazda jelölteket, itt pontosan két lehetőség van: vagy az MSZP, vagy Orbán. Vegyük ki a sorból 2006-ot, ami előtt Medgyessy visszahívásával az MSZP maga váltott kormányt, és egy kommunikációs trükkel elhitette, hogy az majd jobb lesz. Ezt leszámítva minden választáson az aktuális kormányról mondtunk ítéletet úgy, hogy ez az ítélet mindig megalapozott és mindig negatív volt. Egyre negatívabb. Ez a másfél évtized, 1998-tól mostanáig azt mutatja, hogy ha azért megyünk el választani, hogy elkergessük a régi kormányt, az új mindig rosszabb lesz, mint az előző volt. Még rosszabb. Egyre rosszabb. Schifferék pedig az LMP többségével azt mondják, nem érdemes beszállni olyan összefogásba, amelynek egyetlen célja a kormány leváltása. Semmilyen garanciánk nincs arra, hogy ha 2014-ben feláll egy új Bajnai-kormány, az kevésbé lesz kártékony Orbánéknál. Sőt, ha a tendencia folytatódik, még rosszabb lesz (de erre sincs garancia).
Szóval, ebben a szakadásban nem a baloldalról, a jobbról meg a középről van szó, hanem arról, hogy mi legyen más. A „bázis" azt mondja, hogy a politika legyen más, és az ő képviselőik az ő álláspontjukat képviseljék. A kiszakadt profik azt mondják, hogy a politikus legyen más: ők akarnak beülni azokba a székekbe, amelyekben most Orbán mamelukjai melengetik a feneküket.
