Erről a vitáról van szó. Röviden: Felcsuti Péter, a Bankszövetség volt elnöke blogjában, Michael Sandel morálfilozófus könyvét idézve azon gondolkozik, vajon a kötelező sorkatonai szolgálat vagy az önkéntesekből álló hadsereg fenntartása helyesebb-e morális szempontból. A hvg.hu ezt egy olyan cikkben kommentálta, amelynek címe: "A Haza és Haladás alapítója szerint szükséges lehet a sorkötelezettség visszaállítása". Az Együtt2014 közleménye szerint a címadás hazug.
Amire az Olvasó nem jöhet rá a szövegek olvasása közben, az az, hogy Michael Sandel könyvét maga Felcsuti Péter fordította le. Felcsuti valamiért fontosnak tartotta, hogy nyugdíjas bankárként lefordítsa a kortárs morálfilozófia egyik legnagyobb alakjának könyvét. Kritizálták is érte, hiszen bár kiválóan beszél angolul, sem a filozófia, sem a fordítás nem szakmája. Engem ez a gesztus és maga Sandel sokkal jobban érdekel, mint a hvg.hu összes újságcikke és az általam egyébként kedvelt Együtt2014 összes közleménye együttvéve. Ez a poszt erről szól.
Sandel példája amúgy a következő: Andrew Carnegie, a híres iparmágnás a polgárháborúban pár száz dollárért — nagyjából annyiért, amennyit egy évben szivarra költött, felbérelt valakit, hogy harcoljon helyette a szövetségi hadseregben. A filozófus azt kérdezi, vajon az a tény, hogy az iraki háborúba hivatásos, fizetett katonákat küld az Egyesült Államok, nem hasonló-e morális szempontból ahhoz, amikor megengedték a Carnegie-féléknek 1861-ben, hogy egy szegény honfitársukat felbéreljék arra, hogy helyettük kockáztassa az életét.
(Itt most álljunk meg egy pillanatra! Sandel példájában háború van. Egészen pontosan egy, az alkotmányos értelemben vett háborúhoz igen közel álló katonai konfliktus, ahová az Egyesült Államoknak több mint százezer katonát kellett elküldenie. Ez áll párhuzamban a polgárháborúval. Egy valóságos háborúban, amit ma elég nehéz elképzelni, és amikor esetleg egymillió embert kell mozgósítani, vélhetően behívásokra kényszerülne az Egyesült Államok. Ha Magyarország kerülne hasonló helyzetbe, a hatályos alaptörvény szerint mi is ezt tennénk. Mindazonáltal néhány hét vagy hónap alatt ki lehet képezni 18–30 év közötti fiatalembereket arra, hogy bevethetőek legyenek, pontosan így jártak el a vietnami háború idején is. Egy olyan országban, amelyet nem fenyeget semmiféle háborús konfliktus, a sorkatonai szolgálat jelentéstartalma nem ugyanaz, mint az amerikai polgárháborúban vagy Irakban. Tűzoltónak lenni valószínűleg sokkal veszélyesebb, mint békeidőben sorkatonának. Sandel érvei közvetlenül nemigen vonatkoztathatóak a magyarországi viszonyokra. Bár ki tudja, nyilván ezen is el lehet gondolkozni)
Sandel 29 évesen írt egy olyan könyvet, amely meghozta neki a világhírt. Ebben a könyvben John Rawls méltányosság-elméletét és különösen a "tudatlanság fátyla" koncepciót kritizálta. Én még 29 éves sem voltam, amikor megpróbáltam elolvasni Rawls könyvét, és bevallom, csúfos kudarcot vallottam. Nem tudom elképzelni, amint Rawls áll egy teremben, a Theory of Justice-t magyarázza, a diákok csillogó szemekkel hallgatják, ő meg keresztnevükön szólítja őket, provokálja, kérdezi, figyeli őket — Sandel pedig pontosan ezt teszi. Ez az, amiről ez a poszt szólni akar. A szelíd professzorról és a csillogó szemekről. Arról, hogy a helyes, a méltányos, az igazságos döntésekről ilyen szépen is lehet gondolkodni. És persze arról is, hogy ezeknek a fiataloknak a Harvard és Sandel jut, a mi szegény gyerekeinknek meg a szénszünet és... hagyjuk a neveket.
Van valami végtelenül lekoszlott a vitáinkban, valami szutykos, valami kocsmaszagú. Hogy ez ezt mondta, az azt mondta, és így mondta, és úgy mondta, és közlemény, és ellenközlemény, és nem baj, ha értelmetlen egy mondat, ha képes sebet ejteni. A tehetség csak bajnak van, a harcban csak akadály. Ebben a harcban csak ordítani kell, jó hangosan ordítani.
Van egy másik világ: Cambridge, Massachussetsben egy gyönyörű előadóterem, egy szürke öltönyös középkorú professzor, Jill és Joe, Vijay és Chen, és a csillogó szemek. Megértem Felcsutit, hogy leült azzal a könyvvel az íróasztala mellé, és megértem azokat a fiatalokat, akik leülnek az anyjukkal szembe, és elmondják neki, hogy ők abban a másik világban szeretnének élni.
