Az ellenzék megbukott ellenzékiségből
Surján László 2013. május 28.
Az ellenzék megbukott ellenzékiségből
Surján László 2013. május 28.
Én arról álmodoztam pár éve, hogy itt megnyerik a választást, aztán egy alkirály odakerül, és kézbe veszi a színészoktatást
Kerényi Imre 2013. május 23.
Bajnai Gordon ma mögöttem ült a színházban. Ennek nincs semmi köze Orbán kávéjához. A Parasztoperát láttuk, Pintér Béla egyik legklasszikusabb darabját, amelyet még a Lincoln Centerben is eljátszottak pár éve. Pintér a magyar színházi élet egyik legnagyobb alakja, aki pályája csúcsán van. Ennek a ténynek már van köze Orbán kávéjához.
Mint arról az Olvasó már értesült, mert értesült, az zicher, itt én tudok meg mindent utoljára, Debreczeni József páros lábbal szállt bele szegény TGM-be, mert meghívta őt, mármint a TGM-et természetesen, az Orbán egy kávéra. Debreczeni szerint, idézem, az Orbán kávéja undorító lötty, és komoly embert eleve nem érhet olyan szégyen, hogy meghívja az Orbán egy kávéra.
Nem fogok erről egy jót nyammogni, hogy így meg úgy, kinek van igaza, TGM-nek az antiorbánus vallással, vagy Debreczeninek az undorító löttyel, vagy persze egyiknek sem, hanem nyilván nekem, mert én viszont azt mondom, hogy... De nem mondom.
Debreczeni József ötvennyolc éves, és nem hiszem, hogy a pályája csúcsán van. Ahogy azt sem gondolom, hogy a hatvanöt éves TGM a pályája csúcsán lenne. De nem is az a lényeg, hogy én mit gondolok, amúgy szinte semmit sem gondolok, hanem az, hogy ők mit gondolnak magukról. Ötvenes-hatvanas férfiak, akik végiggondolják az életüket, azt, hogy mi lehetett volna, és mi lett, hogy mit rontottak el, és mit nem, mennyit ért ez az élet, és még mennyit érhet. Nem vagyok én olyan távol az ötvenes-hatvanasságtól, hogy erről cinikusan írjak.
A ma ötvenes-hatvanasai, a rendszerváltás környékén húszas-harmincasok voltak, előttük volt az élet, éppenséggel most sincs mögöttük, de nem mindenkiből lett Nusser Zoltán (ő az a zseniális fiatal agykutató, aki Bolyai-díjat kapott) vagy Pintér Béla. Azok közül sem, akikből esetleg lehetett volna. Olvassuk az Orbán kávéját, és elfelejtjük, hogy itt egy életről olvasunk, egy élet magyarázatáról, és hát nem Orbán Viktor életének magyarázatáról. Vannak pályák, amelyeknek talán egyáltalán nem voltak csúcsai, pedig egy kisebb csúcsot talán megérdemeltek volna, és ezt nagyon nehéz elfogadni. Talán nem is lehet elfogadni. Ilyenkor persze épülnek csúcsok, szomorú csúcsok, nem Kancsendzöngák, amelyeken legalább meg lehet halni, hanem olyanok, amelyekről csak a többi, hasonlóan szomorú privátcsúcs látszik, már ha az ember egy kicsit lábujjhegyre áll.
Igen, ma megértőbb vagyok Debreczenivel, TGM-mel, Kérivel, Lánczival, sőt talán még Bayer Zsolttal is, akik mind ott melegednek Orbán kávéja körül. És arra gondolnak, hogy mi maradna, ha ezt a kávét, vagy annak a kávénak a határozott elutasítását kivonnák az életükből. Ezt nem lehet megúszni, én sem fogok megúszni valami hasonlót.
Jó volt a Parasztopera. Nagyon jó. A többit meglátjuk.
Hát ez a nap is eljött végre! El Caudillo az íróasztalánál ült, és elégedetten szemlélhette élete nagy művét. Visszaadta népének az önbecsülését, az önállóságát. A büszkeségét. Neki kellett megtanítania rá, hogyan kell felemelt fejjel járni saját hazájában. Ezzel beleírta magát Kolumbia-Alsó történelmébe.
Mióta véletlenül fültanúja volt Teresa és Esperanza konyhai beszélgetésének, hogy az ő nevére akarják átkeresztelni a Centro de Tratamiento de Aguas Residualest, nyugalmasabb perceiben elmerengett azon, vajon hány utcát, közteret fog majd elnevezni róla a hálás utókor.
Milyen lesz a majdani szobor, amit állítanak neki? — mélázott, kezét egy nyitott lexikonon pihentetve. Ritkák voltak életében az ilyen pillanatok. Amikor egy-egy percre átadhatta magát a nyugalomnak. Ifjúkorában arról ábrándozott, hogy Valderrama vagy Higuita közelébe kerülhessen, ma már ezek az agg futballsztárok keresik az Ő kegyeit.
Egy stilizált dobogó volna a legkifejezőbb, amelynek legfelső fokán ott állna Ő — labdával a talpa alatt, jobbján egy fokkal lejjebb a különc kapus, balján a subahajú szőke (ez persze nem jönne át bronzba öntve) középpályás. A Plaza del Libertador volna méltó rá hogy…. — de elég az álmodozásból! Felötlött benne egy pillanatra, hogy dr. Allesgutjah megint túlságosan leszedálta, ahogy a múltkor is, amikor a selejtező után még negyedórát ült katatón állapotban a lelátón, mire egyik testőre szólni mert neki, hogy már lefújták a meccset. Tiszta szerencse, hogy a svédek az elődje, Francisco Caguado nevét írták ki tévesen.
De a foci csak egy hobby — ezért is épített egy guapo kis stadiont az ablaka alá. Onnan nézi majd a meccseket. A játékosok gladiátor módjára tisztelegnek majd neki, mielőtt a küzdelembe vetik magukat, s meccs közben falatozik az elé tett finom lábasjószágból.
Három éve már annak, hogy pártja, a Moral Insanity megnyerte a választásokat. Elsöprő többséggel. Hosszú volt az út odáig. Egyszerű kis guerrilleróként kezdte, még Pinilla tábornok uralkodása idején, végül hatalomra jutva vaskézzel fogott neki az országrész átalakításának.
Rögtön az első hónapban megalakította a Legyél Te is Fogaskerék Rendszerét, és gőzerővel látott neki az országrész megref… átalak.. megújításának.
A mű mostanra készen állt. Jöhet a szabad választás.
Ez az év az első aratás éve
Orbán Viktor, 2013. május 15.
A kormány által bevezetni tervezett új reklámadó-törvény 20%-os marginális árbevételadóval sújtja a médiavállalkozások reklámtevékenységét, ami egy döntően reklámbevételeiből élő médiavállalkozás számára akár 100%-os vagy azt meghaladó méretű társasági adóval lehet egyenértékű. Száz százalékos társasági adó, ízlelgessük egy kicsit: gyakorlatilag az osztalék államosítása. Vagy ahogy Simicska Lajos üzente a házvezetőnőjével az áramszolgáltató cégeknek: igazán kihagyhatnának most néhány év osztalékfizetést. És persze év közben vezetik be, visszamenőleges hatállyal, ahogy azt Orbán Viktor maffiakormányától már megszokhattuk. A magánnyugdíj-pénztári tagok, pénzügyi szervezetek, közműcégek, gyógyszergyártók, kiskereskedelmi láncok és telekom cégek után a média is megkapta a díszcsomagolásos lófejet az ágyába. A helyzet durvaságát az sem enyhíti, hogy a rezsim a saját oligarcháinak médiavállalkozásaira is kivetne vagy ötszáz millió forintnyi adót (forrás) – így szegény Közgép kénytelen lesz kicsit vastagabb ceruzával számlázni a Szajol és Püspökladány közötti panama-csatorna építéséért.
Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?
Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...
Tegnap a Magyar Színházban hangszóróval megzavarták a Magyar Fesztivál Balett bemutatójának tapsrendjét. Gulyás Márton és krétakörös társai az ellen tiltakoztak, hogy a kormány különösen bőkezűen támogatta Markó Iván társulatát.
Színházi előadásokat nem zavarhatunk meg azért, mert politikai vitánk van a művészekkel. Bevallom, én a jogosnak tűnő, a produkciót minősítő kifütyülést is ellenzem, mert olyan konfliktust kelthet a színházteremben, amelyet esetleg nem lehet kezelni. A kritikát a taps elmaradása is tökéletesen jelezheti. Rossz előadásokat nem kell megszokásból megtapsolni.
Vidnyánszky Attila színházának előadását sem zavarhatjuk meg, sőt, Dörner Györgyét sem, ha azok valóban színházi előadások és nem valami mások. És egyelőre még az Új Színház előadásai sem mások, mint ilyen vagy olyan színházi előadások. Vidnyánszky előadásai minőségi színházi előadások lesznek, ebben mindenki biztos lehet. Abban is biztos lehet, hogy Vidnyánszky néha rémisztő butaságokat fog beszélni és talán csinálni is. Kétlem, hogy erről képes lenne leszokni, de a tehetségét sem lesz képes bennhagyni a ruhatárban.
Fel sem merült, hogy Markó Iván és társulatának produkciója morálisan elítélhető lenne. Teljesen elfogadhatatlan az, amit Gulyás művelt. Képzeljük el, mi lenne, ha Andrei Serban zseniális Angyalok Amerikábanjának végén kezdene el őrjöngeni egy bigott majom a Nemzetiben. És a bigott majomsághoz is alkotmányos joga van mindenkinek. Tegnap írtam a magányról, a csodálatos magányról, amit a színházban vagy templomban érezhet az ember, és ezt a magányt tiszteletben kell tartani.
Markó Iván borzasztóan nehéz ember, aki időnként aggasztóan viselkedik. Markó látványosan támogatta Orbán Viktort, aki ezt látványosan (és pofátlanul ) honorálta. Ezt szóvá lehet, sőt, szóvá is kell tenni, de nem egy színházi előadás végén. Markó Iván a huszadik század legnagyobb táncosainak egyike volt, Gulyás Márton pedig... Gulyás Mártonnak pedig van egy hangosbeszélője.
Az Orbán-kormányzat gyakorlatilag alkotmányos szintre emelte a nepotizmust, korrumpálja a kultúrát, a tudományt, a gazdaságot és általában az egész országot. Én is így gondolom. Nem ítélem el azokat, akik emiatt szokatlanul hosszú ideig sétálnak a Lánchídon egy hangosbeszélővel. De Orbán nem nagyon jár színházba, Orbán futballmeccsre jár. A színházakat hagyjuk békén.
Azt is gondolom, hogy nem Orbán Viktor volt a huszonegyedik században az egyetlen olyan magyar politikai vezető, aki viszonozta művészek, tudósok politikai/ideológiai jellegű támogatását. Ez nem menti Orbán ámokfutását, nem is magyarázza, de nehéz erkölcsi feladatot ad nekünk, hiszen olyasmiről kell beszélnünk, amiről nem szívesen beszélünk.
Hajlamosak vagyunk alapigazságként elfogadni, hogy a mi színészeink, a mi filozófusaink, a mi karmestereink sokkal jobbak az ő színészeiknél, filozófusaiknál, karmestereiknél, tehát nekik jár az a tíz- vagy százmillió, nekik meg coki. Esetleg oda is eljuthatnánk, hogy egy művészt ne tekintsünk az övéknek csak azért, mert szereti Orbán Viktort, vagy a miénknek, mert nem szereti (főleg akkor, amikor lényegében csak ezt tudjuk róla). Nem, senkit nem tesz jobb művésszé, jobb tudóssá az a tény, hogy aláírt valamit Orbán Viktor ellen. Szimpatikussá teheti az illetőt a dolog, ezt én nem is vitatom, de az egy másik kérdés.
Orbán Viktor nem törekszik az igazságosságra, a méltányosságra és a tisztességre. Tehát.... nekünk kell törekednünk rá.
(A szerző magánvéleményét olvasták, nem a kinyilatkoztatását. Amennyiben ellenvéleményük van, és azt nem hangosbeszélővel óhajtják a tudomásomra hozni, megértéssel fogadom.)