Tegnap a Magyar Színházban hangszóróval megzavarták a Magyar Fesztivál Balett bemutatójának tapsrendjét. Gulyás Márton és krétakörös társai az ellen tiltakoztak, hogy a kormány különösen bőkezűen támogatta Markó Iván társulatát.
Színházi előadásokat nem zavarhatunk meg azért, mert politikai vitánk van a művészekkel. Bevallom, én a jogosnak tűnő, a produkciót minősítő kifütyülést is ellenzem, mert olyan konfliktust kelthet a színházteremben, amelyet esetleg nem lehet kezelni. A kritikát a taps elmaradása is tökéletesen jelezheti. Rossz előadásokat nem kell megszokásból megtapsolni.
Vidnyánszky Attila színházának előadását sem zavarhatjuk meg, sőt, Dörner Györgyét sem, ha azok valóban színházi előadások és nem valami mások. És egyelőre még az Új Színház előadásai sem mások, mint ilyen vagy olyan színházi előadások. Vidnyánszky előadásai minőségi színházi előadások lesznek, ebben mindenki biztos lehet. Abban is biztos lehet, hogy Vidnyánszky néha rémisztő butaságokat fog beszélni és talán csinálni is. Kétlem, hogy erről képes lenne leszokni, de a tehetségét sem lesz képes bennhagyni a ruhatárban.
Fel sem merült, hogy Markó Iván és társulatának produkciója morálisan elítélhető lenne. Teljesen elfogadhatatlan az, amit Gulyás művelt. Képzeljük el, mi lenne, ha Andrei Serban zseniális Angyalok Amerikábanjának végén kezdene el őrjöngeni egy bigott majom a Nemzetiben. És a bigott majomsághoz is alkotmányos joga van mindenkinek. Tegnap írtam a magányról, a csodálatos magányról, amit a színházban vagy templomban érezhet az ember, és ezt a magányt tiszteletben kell tartani.
Markó Iván borzasztóan nehéz ember, aki időnként aggasztóan viselkedik. Markó látványosan támogatta Orbán Viktort, aki ezt látványosan (és pofátlanul ) honorálta. Ezt szóvá lehet, sőt, szóvá is kell tenni, de nem egy színházi előadás végén. Markó Iván a huszadik század legnagyobb táncosainak egyike volt, Gulyás Márton pedig... Gulyás Mártonnak pedig van egy hangosbeszélője.
Az Orbán-kormányzat gyakorlatilag alkotmányos szintre emelte a nepotizmust, korrumpálja a kultúrát, a tudományt, a gazdaságot és általában az egész országot. Én is így gondolom. Nem ítélem el azokat, akik emiatt szokatlanul hosszú ideig sétálnak a Lánchídon egy hangosbeszélővel. De Orbán nem nagyon jár színházba, Orbán futballmeccsre jár. A színházakat hagyjuk békén.
Azt is gondolom, hogy nem Orbán Viktor volt a huszonegyedik században az egyetlen olyan magyar politikai vezető, aki viszonozta művészek, tudósok politikai/ideológiai jellegű támogatását. Ez nem menti Orbán ámokfutását, nem is magyarázza, de nehéz erkölcsi feladatot ad nekünk, hiszen olyasmiről kell beszélnünk, amiről nem szívesen beszélünk.
Hajlamosak vagyunk alapigazságként elfogadni, hogy a mi színészeink, a mi filozófusaink, a mi karmestereink sokkal jobbak az ő színészeiknél, filozófusaiknál, karmestereiknél, tehát nekik jár az a tíz- vagy százmillió, nekik meg coki. Esetleg oda is eljuthatnánk, hogy egy művészt ne tekintsünk az övéknek csak azért, mert szereti Orbán Viktort, vagy a miénknek, mert nem szereti (főleg akkor, amikor lényegében csak ezt tudjuk róla). Nem, senkit nem tesz jobb művésszé, jobb tudóssá az a tény, hogy aláírt valamit Orbán Viktor ellen. Szimpatikussá teheti az illetőt a dolog, ezt én nem is vitatom, de az egy másik kérdés.
Orbán Viktor nem törekszik az igazságosságra, a méltányosságra és a tisztességre. Tehát.... nekünk kell törekednünk rá.
(A szerző magánvéleményét olvasták, nem a kinyilatkoztatását. Amennyiben ellenvéleményük van, és azt nem hangosbeszélővel óhajtják a tudomásomra hozni, megértéssel fogadom.)
