Demeter Tamás ifjú filozófus a pályázati „összbenyomásra” nulla pontot kapott a Bolyai ösztöndíj bíráló bizottságától. Demeter nem adta fel: kiposztolta az értesítést, majd az anonim értékelők magyarázatát a nulla pontra (Demeter morálisan nulla).
Mint egyike azoknak, akik — a tudományos közösség nagy részével egyetemben — roppantul felháborodtak a pályázat értékelésén, ellátogattam Demeter Tamás Facebook-oldalára.
Mivel jotunder vincenttárs is kitért az ügyre, a mispóhe szó jelentését és jelentőségét a történetben pedig Szily kolléga fejtette már ki, egy további, eddig felfedezetlen aspektust mutatnék be, maradva diplomámnál és zsidózásügyi szakértelmemnél.
Amitől az ügy köznevetség és -felháborodás tárgya lett, az a bírálók meglepő őszintesége, amelynek megoldása azonban (összbenyomás) sajnálatosan egybeesik a Fidesz pályázat-elbíráló szokásaival.
A meglepő őszinteség abban áll, hogy a bírálók nem a szakmai pontokat manipulálták, mint ez amúgy nem ritka dolog, ha valakit nem kívánatosnak nyilvánítanak, hanem maximálisan elismervén a pályázó szakmai kvalitásait, felvetették, vajon van-e morális jelentősége a pályázó zsidózásának, és úgy ítélték meg, hogy van. Nem értek egyet ezzel. Ha már odavágtuk a csizmát az asztalra, helyesebb lett volna feltenni a kérdést emígy: vajon a pályázó szoftos antiszemita tendenciái hatással lehetnek-e munkáinak minőségére?
Aki nem akarna tovább olvasni: igen.
Demeter Tamás oldalán, mint filozófus-végzettségű ember, kicsit görgetek a botránynál lejjebb, s látom, Demeter a folyóirat szerkesztőjeként ajánlgatja a Századvég azon számát ''(tu felix Austria)'', amelyet jotunder kolléga éles szemmel már januárban felfedezett, és két bekezdést közzé is tett Barry Smith amerikai filozófus professzor tanulmányából. Az írás eredetije egy svájci konferencián előadásként hangzott el, és annak konferenciakötetében ma is elérhető.
Barry Smith ontológiával, azon belül is a neurológiai jelenségek és a DSM-IV kategóriáinak ontológiai rendezésével foglalkozik, e területen elismert szakértő. Aki nem tudja, mi az ontológia vagy a DSM-IV, ne essen kétségbe: elég annyit tudni, hogy semmi köze a magyar filozófiatörténethez.
Barry Smith-nek valamiképp tulajdonába került Wittgenstein Traktátusának egy korai példánya (korai? 1930-ban?), Pauler Ákos széljegyzeteivel, s lelkesen nekiállt rekonstruálni Pauler platonizmusba hajló objektivista logikáját. Ez volt az utolsó eset, hogy az objektivista, illetve a logika szót megemlítem, ha valaki aggódna. Demeter Tamás itt lép a képbe, mint Smith a magyar filozófiatörténetről idézett forrása.
Az első széljegyzet, amelyet Barry Smith ismertet, a következő: Pauler a 26. oldalon, Wittgenstein előszavának margójára rajzolt egy Dávid-csillagot, és felkiáltott (ironikusan): „Micsoda megható szerénység! Verecundia Judaica?”
Itt meg is állnék. Wittgenstein érdes modora közismert, de az angolszász világban a filozofálást minden filozófus elölről kezdi (Plotinosz? — kérdezi John Searle, az analitikus filozófia egyik nagyja. Én ugyan sose olvastam!). De nézzük el Paulernek. Ideát a kontinensen a műveltség és a kellő tiszteletadás mégis kötelező, még akkor is, ha a szóban forgó filozófiai értekezést a lövészárokban és a hadifogolytáborban írták.
Nem Wittgenstein az érdekes, hanem a Dávid-csillag és a szerénytelenségre utalás. Wittgenstein családja nagyrészt zsidó származású volt ugyan, de korán katolizáltak, és Wittgensteint a zsidó vallás semmilyen szempontból nem érdekelte, miként általában a zsidóság sem — abban az időben, amikor a Traktátust írta, Tolsztoj Evangéliumának volt megszállott híve.
Pauler, a katolikus filozófus tehát faji jellegű megjegyzést tett, vagy nem vette magának a fáradságot, hogy utánanézzen, mégis mi volt Wittgenstein vallási meggyőződése. De vegyük fel Barry Smith fonalát: ő szürreális módon elhagyja a Bolzano-utódok vitáinak ismertetését, és Weiningerre (osztrák, de nem iskola, hanem egy szerencsétlen, homoszexuális, öngyűlölő zsidó), Schopenhauerre (kicsit se osztrák), valamint a katolikus Schelerre hivatkozik, akik mind állították, hogy a zsidókból hiányzik a szerénység. Rövid lábjegyzet: ha Weiningert egy magát komoly és szigorú filozófusnak tartó szerző idézi, rögtön gyanút kell fognunk, hogy nagyon kétségbe lehet esve.
Barry Smith azzal folytatja zsidóügyi kitérőjét, hogy Pauler (egyébként jogosan — be) berágott Lukácsra, mert Kunfi Zsigmond kitette a filozófiai tanszékről, ami magyarázza, hogy Smith-t idézzem: „Pauler bonyolult viszonyát a zsidókkal”.
Miután Paulerről — úgy, ahogy — filozófiai alapon levakarja a szart, jön az igazán szürreális rész.
Smith két bekezdésben összefoglalja az objektivista metafizika sorsát Magyarországon. Első lépésben elmagyarázza, hogy Lukács a komcsi rablóbandát még igazolni is igyekezett filozófiai alapon, például arról elmélkedett, hogy ölni mindig, minden esetben bűn, s aki ezt a bűnt felelőssége tudatában magára vállalja, tragikus figura. Ez ugyan inkább a századforduló anarchista mozgalmainak és nem a leninistáknak a filozófiája volt, de Barry Smith se tudhat mindent. Ezután a jó amerikai professzor kijelenti, hogy noha Lukács száműzetésbe kényszerült, agresszív és „néha gyilkos” attitűdjének hatása tovább élt tanítványaiban, még a második világháború után is (a két háború közti korszakra meglepő módon nem tér ki), „ezért nem volt a szigorúan tudományos gondolkodóknak oly csekély hatásuk (esetleg: befolyásuk — be) saját hazájukban”.
E kitérő után, mint aki jól végezte dolgát, visszatér Pauler metafizikai finomságaihoz.
Bingo!
Ezt már ismerem. Mindenért Lukács felelős — konzekvente a zsidók — vagy fordítva, mindenért a zsidók felelősek — vegyük például Lukácsot. Már 1996-ban is a fejemhez vágta ezt egy kiváló recenzensem, egy olyan könyvről szólva, aminek a világon semmi köze nem volt Lukácshoz, amint hogy nekem sem. Viszont ugye vérileg valahogy mégis össze lehet kötni a nagy lukácsista összeesküvéssel. Szóban forgó recenzens utóbb, iskolaalkotó professzorával egyetemben, 180 fokot fordult. Én levontam a következtetést: ez az ország nem normális, a magukat értelmiséginek tartók a legocsmányabb inszinuációkkal vívják hatalmi harcaikat, ehhez nem szükséges szövegek tanulmányozása, mert úgysem arról szól a dolog. Meneküljön, aki tud — nyugatabbra tettem át székhelyem.
Erősen kétlem, hogy Barry Smith mélyen tanulmányozta volna Lukács magyar nyelvű írásait (vagy akár a német nyelvűeket), nem beszélve az 1919 és napjaink közötti magyar filozófiai értekezésekről. Más lábjegyzet híján, kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy forrásként megelégedett Demeter Tamással, aki szerkesztőként sem látta indokoltnak, hogy a kis kitérőt, mondjuk így, pontosítsa.
Részegen elereszteni egy-két zsidózást szűk körben semmiképp nem ok arra, hogy valaki szakmai teljesítményét „morális teljesítménye” alapján ítéljék meg. Azért sem helyes kizárni valakit egy ösztöndíjból, mert szakmai tevékenységében is felfedezhetők a lukácsizmus elleni harcnak álcázott és — ha Barry Smithből ítélek — rendkívül primitív és ostoba elemek.
