Tegnap, száznyolc éves korában, egy Brooklyn-i idősek otthonában, meghalt egy öregember. Éppen a televíziót nézte, a kedvenc műsorát, a horgászok tíz percét. Egyszer ő is horgászott, vett egy botot magának, csalit is vásárolt a kikötőben, de egész nap nem fogott semmit. A horgászok tíz percében hatalmas halakat fogtak, még kardhalat is, meg cápát. Minden órában volt "Horgászok tíz perce". Minden órában, az elmúlt harminc évben.
1937 decemberében Balatonszárszón találkozott egy lánnyal. A férfi a sínek mellett állt, és a halálra gondolt, az elszelelt harminckét évére, minden további perc teljes érvénytelenségére. A lány szólította meg, nem mondta meg a nevét, persze nem is kérdezte, és nem is emlékezett arra, hogy miről beszéltek. De a fiatal nő története banálissá tette az öngyilkossági vágyát, úgy érezte, hogy sokkal nagyobb büntetést szabhat ki magára a halálnál. Bécsbe utazott egy barátjához, majd onnan Párizsba, és aztán tovább, egy óceánjáró harmadosztályán New Yorkba.
Egy irodában dolgozott a hetvenes évek közepéig. Iratokat semmisített meg. Darabokra aprította őket. Ismerte az összes aprítógépet, a teljesítményüket, az erényeiket és az apróbb hibáikat. Néha hazavitt egy zacskónyi papírcsíkot, és megpróbálta összerakni őket valamilyen szomorú történetté. Aztán még apróbb darabokra aprította őket egy ollóval, egészen kicsi, szinte láthatatlan darabokra, még az egyes betűket is kis darabokra vágta. Minden betűdarabra volt egy saját szava. Az A betű felső részében egy kitárt karú japán szépséget látott, az aljában pedig egy teknősbékát, ami tovább bontható egy vadászpuskává és egy üstökös csóvájává. Szinte a végtelenségig volt képes darabolni a betűket.
Nem volt senkije. Azt a lányt kereste mindig. Néha úgy érezte, hogy elsuhan mellette a metrón, hogy ott áll mellette a könyvesboltban.
Valóban így volt. A lány megjárta a koncentrációs tábort, aztán ő is New Yorkba került, találkoztak egy könyvesboltban és aztán haláláig együtt élt a férfival. A férfi röviddel a felesége halála után agyvérzést kapott, és gyakorlatilag mindent elfelejtett az előző életéből, kivéve a síneket. Nem dolgozott irodában, nem aprított betűket, és sohasem horgászott, de a sínek valóságosak voltak.
A férfit az utolsó éveiben Zelma ápolta. Zelma valahol Afrikában született, valamelyik Kongóban talán. Egy borítékot talált az öregember ágyán. Egy vers volt benne, egy különös nyelven. Ez volt az egyetlen vers, amit a férfi, az összes magának tett ígérete ellenére mégis megírt, egy lányról és a sínekről. Ezt persze Zelma nem tudhatta.
A vers a következő költözésnél veszik majd el, utoljára a Hudson folyó partján látják, igen, egy rakodópart alsó kövén, de már nem lehet elolvasni mi van benne. Senki sem tudja, hogy Zelma miért jegyzi meg a vers minden, számára teljesen érthetetlen szavát, senki sem tudja, hogy miért tanítja meg az unokaöccsének, és senki sem tudja, hogy miért válik egy kicsi, de szabad ország himnuszává valahol a dzsungel közepén. Vannak dolgok, amelyeket senki sem tudhat.
