Örülünk, Vincent?

Remélem, senkit sem ér meglepetésként, hogy a karácsony szép ünnepét a debilitás-dementia vonal koronázatlan királya, Katona László műveivel kívánom köszönteni. A Térj magadhoz édes Hazám! c. kötet műfaji meghatározásaként a címlap alján az áll, hogy "Hazafias és etikus költemények". Lássunk először egy hazafiast — és ha már karácsony van, lehetőleg legyen benne szó zsidókról is, persze csak úgy finom utalásféleképpen:

ŐRIZZÜK MEG A NEMZETI ZENÉNKET!

Népünktől idegen
zenék és vad lármák
TV, s Rádióban
vérünket lázítják!
      Nemzeti zenénket
      mindinkább torzítják!

Adjunk még a karácsonyi hangulatnak!

Azért megnyugtató a tudat, hogy már akkor sem vette mindenki komolyan.

A Race-szel világhírnévre törő osztrák alakulat 1994-ben ezzel mutatott fricskát önmagának és korának.

Ha tudnád milyen volt a Last Christmas… hálás volnál érte!

Ami most következik, az a Vincentblog történelmének mélypontja. A vég kezdete, avagy a kezdet vége. Mintha elhatároztuk volna, hogy a választásig megszabadulunk a Vincentblog összes követőjétől!

Nem véletlenül időzítettük munkaszüneti napokra e sorozatunk posztjait. Amikor az otthon melegében, másoktól biztonságos távolságra – lehetőleg egy ólommal bélelt, teljesen hangszigetelt szobában – hallgathatod zenei sorozatunk most induló epizódjait!

Mindenkinek az életében akad némi takargatnivaló! Nincs ebben semmi szégyen! Ahogy telik az idő, egyre több ilyen sebet gyűjtünk össze.

Debütáló zenei harakirinkben lelked legsötétebb titkai tárulnak majd fel előtted.

Ha még emlékszel rá, mi volt az, hogy Sky-, és Super Channel….
Ha tudod, micsoda forradalom volt az a műfaj, hogy „videoklip”….
Ha vissza tudod idézni, milyen frizurája volt a Terminátorban Linda Hamiltonnak…

… akkor sok mindent meg fogsz érteni (és megbocsátani).

Hűséges olvasóink tudják: blogunk sohasem hajszolta az olcsó népszerűséget, mindig kerültük a hatásvadász címeket, és mémipari outputjainkkal nem pengettük a zsigeri gyűlöletkeltés húrjait. Ebben a posztban két olyan embert fogok megvédeni, akik előtt amúgy nem fékeznék és nem is dudálnék a zebrán – de ami jár, az jár.

Az egyik Dr. Deutsch Tamás írói ambíciókat abortált twitterhős és morálfilozófus, aki szerint Horváth András, a rezsim által üldözött whistleblower egy szegény szerencsétlen futóbolond, egy közéleti paranoiás, aki egy fixa ideát hajszol. Nehéz figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Deutsch Tamás egy arrogáns seggfej, egy végtelenül ostoba tök, aki még rendes egzisztenciát sem tud lopni magának a NER-ben (!), és aki a pártállam teljes elnyomó gépezetével a háta mögött ugat be valakinek, aki lassan már nem az igazságáért, hanem a szabadlábáért fut.

         Állítólag egyszer megkérdezték Nadia Comanecit, hogy vajon nagyon nehéz dolog-e dupla hátraszaltót ugrani a gerendán.  Nem -  válaszolta Comaneci - az vagy könnyű vagy lehetetlen.

         Schiff András is így van Beethoven Diabelli variációival. Egy idő után nem tudja az ember, hol kezdődik a Schiff és hol végződik a Beethoven. Valószínűleg nincs is értelme a kérdésnek.

         A hatvanéves Schiff András azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy még látogatóba sem akar hazatérni Magyarországra.  Ilyenkor szoktak rettegőzni a fruzsik. Schiff képes olyan jelentéktelen dolgok miatt aggódni, hogy a FIDESZ legismertebb "újságíró"-ja beásná az orgoványi erdő földjébe. Nevetséges. Amúgy nemcsak a  fruzsik szokták kinevetni Schiffeket, tulajdonképpen mi is. Kicsit. Miért mond ilyeneket, végül is, nem ásnak be itt senkit a földbe, Horthy is csak így meg úgy, nem szabad túlozni, blablablablabla.

          Schiff András kimond valamit, amit nem nagyon szoktunk kimondani, leírni, csak gondolni. Neki az emberekből, a magyar emberekből is elege van. Nem mindből, de azért elég sokból. Ilyet aztán tényleg nem szabad mondani, a választópolgár segge fényesre nyalva jó.

           Tegnap megnéztem a Mephistot a Vígben, ma elolvastam Balog Zotyó háziállatkájának Vidnyánszky Attilának nyilatkozatát arról, hogy Szent Johanna tulajdonképpen a mi édes, megalázott, üldözött, népekkrisztusa, hogy tényleg oda ne hányjak komolyan, hazánk szimbóluma. 

            Schiffnek lenni nem könnyű. Több évtizeden keresztül napi sok órában kell keményebben koncentrálni hozzá, mint amire Deutsch Tamás a Nagy Brehm szerint egyáltalán képes. Schiff perspektívája más, mint azé a népé, amelyre most egy kicsit haragszik. 

            Stohl András a szombat délelőtti próbán lesérült, így játszotta el Hendrik Höfgent. Nem Vidnyánszkyt, hanem valóban Hendrik Höfgent. Ez egy ilyen ország, egyik nap őt nézem, az ő közönségével, másik nap meg Vidnyánszky hűségesküjét a puszták Putyinjának, egy másik közönséggel. Aztán felszállok a gépre, és néhány óra múlva egy angol kisváros pályaudvarán állok, ahonnan Magyarország fikciónak tűnik. Talán az is. 

             Schiff kimondta azt, amit nem illik kimondani. A Matolcsykat, Bayereket, Simicskákat, nem a Sátán ültette ám a nyakunkba, és nem ő fogja rajtunk tartani bis Gromoboi, hanem a felséges nép, amely népnek, valljuk meg, van egy kis hajlama arra, hogy zsidóvagyonért, háromhatvanas kenyérért, rezsicsokoládéért eladja az ördögnek a lelke egy darabját. Bizony. Ilyenek vagyunk. 

              Schiffnek lenni persze könnyű, amikor éppen nem lehetetlen. Akkor már ki lehet mondani azt, amit az ember gondol. Majd megsértődnek néhányan a nemschiffek közül. És virtuálisan még mélyebbre ásnák az orgoványi erdőben, persze közmunkásokkal, akiknek a gyerekeinek odaadjuk a Nyilas Misi pakkot, tűzifa utalványt is nyerhetnek, ha ők köszönik meg legszebben, hogy odaadták a párttitkár fiának a Jerzsabek néni trafikját. 

              Majd szépen ki lesz osztva a Schiff, kiosztják azok, akiknek az egész életében nem volt két perce, amire bárki is emlékezni fog, és a dolgok visszakerülnek a rendes kerékvágásukba. Senki nem lesz beásva az orgoványi erdőbe. Csak néhány millió Hendrik Höfgen nézi csillogó szemmel az ő Tábornagyát, kap-e jutifalit.

              És nem kap.