Örülünk, Vincent?

Az OMEGA együttes levetett füstgépében tobzódó német szintipop együttes elektronikus szimfóniája volt az első bátortalan kísérlet arra, hogy a Kraftwerk, Jean-Michel Jarre és a Tangerine Dream elvont, de ugyanakkor vájtfülű rajongóit bevonja a populárisabb zene világába, hátha azzal majd már be tudnak csajozni jól.

Míg a Pink Floyd és a progresszív rock fanjai arisztokratikusan leereszkedtek a tömegekhez, addig az instrumentális zene eme kedvelőire menthetetlen csodabogarakként tekintett az átlagember. Az ütemes térdrogyasztásban úttörő szerepet játszó Alphaville a most következő számmal dobott mentőövet, mintegy hidat építve a Tangerine Dream világa és a köznép által hallgathatónak ítélt műfajok közé.

Nota bene, az alatt a híd alatt ottfelejtették az Emerson Lake & Palmert – ami egyes álláspontok szerint szintén zenét játszott....

Mai klipünkben alulöltözött fekete fiúk riadt arccal futkosnak a füstgép ontotta ködben, hogy kitaláljanak a stúdióból. Ezoterikus beütésektől sem mentes kalandjaik során átsasszéznak az Adams family díszletei közé, ahol végül jót buliznak a mozifilmből ott felejtett statiszta szellemekkel.

Nagyjából ennyiben foglalható össze Imagination együttes Just an illusion számának (vagy fordítva?) cselekménye.

A videót a 20 mp-nél először felbukkanó (legalább addig nézd meg, kérlek!) laza helybenfutás teszi igazán felejthetetlenné. Mivel a klippel csak jóval később találkoztam, nekem csak uszkve 30 év múlva esett le, hogy a számot nem is nők éneklik.

A feltétel nélküli alapjövedelem koncepciója eddig Magyarországon civil kezdeményezés volt (leszámítva Szili Katalin határozati javaslatát). Ezúttal azonban az MSZP is lecsapott rá: Braun Róbert a Népszabadságban hirdetett radikális háborút az egyenlőtlenség és a szegénység ellen.

Az FNA lényege annyi, hogy az állam minden polgár számára feltétel nélkül, alapjogként nyújt egy meghatározott — nem túl magas — havi fix jövedelmet, ami biztosítja számára az emberhez méltó életet. A feltétel nélküli alapjövedelem támogatói ezt adekvát válasznak tartják az elszegényedés megállítására, a költséges és pontatlan jóléti újraelosztás korrigálására és az emberi jogok biztosítására. A modell finanszírozására általában a tőkejövedelmek és a beruházások jelenleginél magasabb adóztatását, radikálisabb esetben a kizárólag fogyasztási adón alapuló adórendszert javasolják.

           Tegnap megnéztem az Utolsó óra című darabot a Rózsavölgyi Szalonban, ami valójában egy kávéház. A színdarab Siegmund Freud (Jordán Tamás) és egy Clive Staples Lewis nevű ifjú oxfordi tanár (Alföldi Róbert) képzeletbeli találkozásáról szól. 1939. szeptember harmadika van, negyed tizenkettő körül. A rádióban Neville Chamberlain miniszterelnököt halljuk, aki éppen hadat üzen Németországnak. Három hét múlva a szájüregi rákban szenvedő Freud orvosa segítségével öngyilkosságot követ el. Clive Staples Lewis, azaz C.S. Lewis tíz év múlva írja meg a Narnia krónikáit.

           A darab Isten létezéséről szól, az ateista Freud és az éppen megtérő Lewis szenvedélyes vitájáról. Van egy templom Oxfordban, vagy inkább volt, ma már kávéház. A Freud Café. Emlékszem, ott álltam előtte, és arra gondoltam, hogy milyen ironikus ez az egész, hogyan változnak meg kollektív neurózisaink színterei.  Szerintem sokan gondolnak erre — azok is, akik tudják, hogy a Freud Cafét nem a pszichoanalízis atyjáról nevezték el, hanem a kávéház tulajdonosáról. 

           Isten nem halt meg. Egy kávéházban ül, és unatkozik, mert még azt is tudja, hogy mi lesz a holnapi újságban. Nézi a teremtményeit, és azon gondolkozik, hol szúrta el. Hogyan váltak ezek a hajdan oly izgalmas lények ennyire unalmassá? Régen róla beszélgettek — gondolja szomorúan — érdekelte őket a hogyléte, esetleg nemléte. Ma meg csak jelentéktelen hülyeségekről tudnak beszélgetni, blogokat írni, életeket leélni. Aztán elmegy Freudhoz, lefekszik a díványára, és bevallja neki, hogy erősen gondolkozik valamiféle globális járványon, atombombán, tengeri szörnyen, amivel lezárhatná ezt a kellemetlen affért. Freud persze megnyugtatja, hogy ez az egész csak azért van, mert az Ödipusz-komplexusa önmagához fűződik, és inkább azt kéne kitalálnia, miért is volt szüksége ezekre a nyafogó kis senkikre, akik annyira akarnak hasonlítani hozzá. 

           Soha életemben nem voltam ennyire közel színészekhez. A terem végében ültem, és Freud — mert Jordán szakáll és szemüveg nélkül is teljesen lényegült — időnként odajött hozzánk, a térdünk összekoccant. Az ember ilyenkor nem tud a hülyeségeire gondolni, csak arra, hogy van-e Isten, és ha esetleg nincs, mégis, mire kell nekünk? Valamikor ilyesmin gondolkoztak az emberek. Bementek a könyvesboltokba, megvásárolták a hónap fontos könyvét, elolvasták, és arról beszélgettek a kávéházakban. Voltak emberek, akik szinte hivatásszerűen járhattak kávéházakba, és beszélgethettek Chestertonról vagy G.B. Shaw-ról, akik maguk is jártak kávéházba, és meglepően jó viszonyban voltak egymással. Nem voltak boldog békeidők, dr. Freud éppen ezen békeidők boldogtalanságából élt, de érdekes idők voltak. Lassú, érdekes idők. 

             Amikor nem gondolunk Istenre, magunkra sem gondolunk. Nem szeretünk magunkra gondolni: a problémáinkra gondolunk, nem magunkra. Az egy dolog, hogy nem érdekel minket a többi ember, de mi magunk sem érdekeljük magunkat. Pedig lehetne ez egy jó világ is: ma is vannak kávéházak, ma is lehetnének fontos könyvek, fontos képek, szobrok, gondolatok. Valami hiányzik belőle. Freud és Lewis. 

             Ma már senkit sem érdekel Isten. A katolikus egyházat sem. Irgalmatlanul elkomplikálhatná a dolgokat Isten esetleges megjelenése. Isten bizonyossága még Isten nemlétezésénél is veszélyesebb lenne az egyházra. Az ateisták sem foglalkoznak már Istennel, csak a vallásos emberekkel, az egyházzal, a politikával. Isten szegény, kavargatja a kávéját, és oly szívesen beszélgetne egy igazán intelligens és kiválóan társalgó ateistával. Talán még saját létét is feláldozná ezért...

              A darabbéli Freud szerint Lewis megvilágosodása kapcsolatban lehetett a fiatalember és egy nála huszonhét évvel idősebb, Jane Moore nevű asszony különös viszonyával. A valódi C.S.Lewisnak volt egy barátja, Edward Moore. Megfogadták egymásnak, hogyha egyikük meghal a háborúban, a másik gondját viseli az elhunyt szüleinek. Edward Moore 1918-ban elesett. C.S.Lewis pedig betartotta az ígéretét.

              Isten letette a kávéját, felém fordult, és megkérdezte, hogy ez valóban így történt-e. Becsukta a szemét, felidézte a helyet, az időt, és elmosolyodott. Végre történt valami. Valamikor, valahol.       

1984. december 20-át írtuk, amikor megjelent minden idők valaha volt legnyálasabb karácsonyi dala. Ettől még a bejgli is megsavanyodik. Cristiano Ronaldo (két hónappal születése előtt, még az anyaméhben) ennek a klipnek a hatására dönti el, hogy majdan kiszedeti a szemöldökét.

Csupa izgalom, feszültség és dráma!

Dauerolt férfihaj, sassoon frizura, karácsonyozó baráti társaság, tiltott románc és hógolyó-csata a Wham együttes legnagyobb slágerében.