Állítólag egyszer megkérdezték Nadia Comanecit, hogy vajon nagyon nehéz dolog-e dupla hátraszaltót ugrani a gerendán. Nem - válaszolta Comaneci - az vagy könnyű vagy lehetetlen.
Schiff András is így van Beethoven Diabelli variációival. Egy idő után nem tudja az ember, hol kezdődik a Schiff és hol végződik a Beethoven. Valószínűleg nincs is értelme a kérdésnek.
A hatvanéves Schiff András azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy még látogatóba sem akar hazatérni Magyarországra. Ilyenkor szoktak rettegőzni a fruzsik. Schiff képes olyan jelentéktelen dolgok miatt aggódni, hogy a FIDESZ legismertebb "újságíró"-ja beásná az orgoványi erdő földjébe. Nevetséges. Amúgy nemcsak a fruzsik szokták kinevetni Schiffeket, tulajdonképpen mi is. Kicsit. Miért mond ilyeneket, végül is, nem ásnak be itt senkit a földbe, Horthy is csak így meg úgy, nem szabad túlozni, blablablablabla.
Schiff András kimond valamit, amit nem nagyon szoktunk kimondani, leírni, csak gondolni. Neki az emberekből, a magyar emberekből is elege van. Nem mindből, de azért elég sokból. Ilyet aztán tényleg nem szabad mondani, a választópolgár segge fényesre nyalva jó.
Tegnap megnéztem a Mephistot a Vígben, ma elolvastam Balog Zotyó háziállatkájának Vidnyánszky Attilának nyilatkozatát arról, hogy Szent Johanna tulajdonképpen a mi édes, megalázott, üldözött, népekkrisztusa, hogy tényleg oda ne hányjak komolyan, hazánk szimbóluma.
Schiffnek lenni nem könnyű. Több évtizeden keresztül napi sok órában kell keményebben koncentrálni hozzá, mint amire Deutsch Tamás a Nagy Brehm szerint egyáltalán képes. Schiff perspektívája más, mint azé a népé, amelyre most egy kicsit haragszik.
Stohl András a szombat délelőtti próbán lesérült, így játszotta el Hendrik Höfgent. Nem Vidnyánszkyt, hanem valóban Hendrik Höfgent. Ez egy ilyen ország, egyik nap őt nézem, az ő közönségével, másik nap meg Vidnyánszky hűségesküjét a puszták Putyinjának, egy másik közönséggel. Aztán felszállok a gépre, és néhány óra múlva egy angol kisváros pályaudvarán állok, ahonnan Magyarország fikciónak tűnik. Talán az is.
Schiff kimondta azt, amit nem illik kimondani. A Matolcsykat, Bayereket, Simicskákat, nem a Sátán ültette ám a nyakunkba, és nem ő fogja rajtunk tartani bis Gromoboi, hanem a felséges nép, amely népnek, valljuk meg, van egy kis hajlama arra, hogy zsidóvagyonért, háromhatvanas kenyérért, rezsicsokoládéért eladja az ördögnek a lelke egy darabját. Bizony. Ilyenek vagyunk.
Schiffnek lenni persze könnyű, amikor éppen nem lehetetlen. Akkor már ki lehet mondani azt, amit az ember gondol. Majd megsértődnek néhányan a nemschiffek közül. És virtuálisan még mélyebbre ásnák az orgoványi erdőben, persze közmunkásokkal, akiknek a gyerekeinek odaadjuk a Nyilas Misi pakkot, tűzifa utalványt is nyerhetnek, ha ők köszönik meg legszebben, hogy odaadták a párttitkár fiának a Jerzsabek néni trafikját.
Majd szépen ki lesz osztva a Schiff, kiosztják azok, akiknek az egész életében nem volt két perce, amire bárki is emlékezni fog, és a dolgok visszakerülnek a rendes kerékvágásukba. Senki nem lesz beásva az orgoványi erdőbe. Csak néhány millió Hendrik Höfgen nézi csillogó szemmel az ő Tábornagyát, kap-e jutifalit.
És nem kap.
