Tegnap megnéztem az Andromakhét az Örkény Kamarában. Molière a mai napig nagy siker, a francia Shakespeare, de a két klasszicista, Corneille és Racine, inkább Ben Johnson és Marlowe, akik nem feltétlenül kívánkoznak le az irodalmi múzeumok virtuális polcairól. Valamit csinálni kell velük, mert kicsit olyanok mint a katolikus nagymamám meggylekvárja volt, amit légkalapáccsal kellett volna feltörni, talán jó lett volna valamilyen süteménybe. Sajnos, azt a jó kis ezerkilencszáznegyvenkilences (nem vicc) évjáratú lekvárt kidobtuk . Corneille-t és Racine-t nem dobják ki, van elég hely a polcon, és azért valamit lehet csinálni velük.
Az Örkény Kamarában rájöttek arra (Gáspár Ildikó jött rá), hogy Racine nemcsak a süteménybe jó, Racine-t nagy kanállal is lehet enni, csak nem egy tizenhetedik századi francia ezüstkanállal. Závada Junior a Shaxpearemosóban újraírta a Romeo és Júliát, itt az eredeti, gyönyörű Szabó Lőrinc fordítást udvariasan átkísérte a huszonegyedik századba. Racine lájkolná.
Az Andromakhéban a nagy Oresztész, Agamemnón fia, Elektra bátyja, egy szemüveges lúzer, aki bele van zúgva Hermionéba (nem a Granger-be, hanem Meneláosz és Heléna lányába) de az rá van gyógyulva Pürrhoszra (Akhilleusz fia, akit eredetileg Neoptolemusznak hívtak, ami valóban elég hülyén hangzik), aki viszont szerelmes az Andromakhéba, akinek a férjét Akhilleusz ölte meg a trójai háborúban. A Marvel Univerzumban szocializálódott tartalomfogyasztóknak ez kicsit uncsi, de az, amit nemes egyszerűséggel európai keresztény hagyománynak neveznek, az sokkal inkább Homérosz, Platón, Thuküdidész, mint Szent Ágoston vagy Aquinói Tamás, és persze sokkal inkább Zeusz, Athéné, Odüsszeusz és Hektór, mint Big JC kiszámíthatatlan és ezer évente egyszer megjelenő apukája vagy a Zakariás próféta. A görögöket értjük, ők sem ma jöttek a hathúszassal, látnak a pályán.
Vajda Milán Pürrhosz király főtanácsadója, aki sztrapacskát főz Andromakhé fiának Asztüanaxnak. A görög mitológiában Pürrhosz Priamoszt Asztüanax hullájával verte agyon, ami nem ment volna át a Napkirály udvarában, Racine szívesen lopott a görög drámaíróktól, de mindennek volt határa. A kedves Olvasó egy durván másfél méter széles pástszínpadot képzeljen el, a színészek harminc centire futkároznak az embertől, ami ennél is színházibb élmény az már nyílt színi kolonoszkópiát involvál. Vajda Milán kávét főz, tojást süt, megpucolja és felvágja a krumplit, miközben életvezetési tanácsokat próbál adni Borsi-Balogh Pürrhosz Máténak, akit szombaton a Szecsuániban is láttunk, és szintén baromi jó színész. Nem vicces az előadás, hanem nagyon-nagyon vicces, és közben még mindig Racine.
Nekem, ahogy a hellének mondják, kibaszottul elegem van pár dologból, és nemcsak Kövér Lászlóból, hanem egyes görög (!) betűkből is, mert két éve nem voltam az Örkényben, és amúgy a Katonában is csak egyszer, szeptemberben. Nekem szükségem van arra az életfenntartáshoz, hogy időnként lássam a Vajda Milánt krumplit pucolni és John Belushiként nagybőgőzni az előtérben. És időnként kellenek Racine furcsa rímei (alexandrinusok, megnéztem)
Madame, mes refus ont prévenu vos larmes.
Tous les Grecs m'ont déjà menacé de leurs armes ;
Mais dussent-ils encore, en repassant les eaux,
Demander votre fils, avec mille vaisseaux
Így néz ki franciául, szerintem mindenki érti, mire megy ki a játék. Kell és kész, mert ettől maradok magyar, és hát angol az a büdös életben nem leszek, valamilyennek meg azért kell lenni.
