Holnap elmarad a Petra von Kant a Katonában. Ez lett volna ott a negyedik esténk, a Nők iskolája, a Hóhérok és a mai Aegon-díj átadás után. Ja, ott ültem és a Krasznahorkait hallgattam. Máté Gábor ma Máté Gábor volt, nem Albert Pierrepoint.. Bezerédi Zoltánt is háromszor láttam már, egyszer a Hóhérokban, kétszer a Fészek Színházban, még ott is maradtak előadás után. Megnéztem az Enyedi Ildikó filmjét, tüntettem a Tolbuhin körúton (tudom, hogy Fővám, de arra a kis időre, amíg Vlagyimir Vlagyimirovics születésnapjára vissza nem kapja régi nevét, a kiváló atamán és fehérterrorista Tolbuhin cári ezredes nevét, na ugye).
Minimális hatás. Kell azért egy minimális hatás. Napközben ezért minimális hatás van, este meg színház. Vagy tüntetés valami elképesztő baromság ellen. Ezért is jó a minimális hatás, mert más neki a vanása, mint az elképesztő baromságoknak. Az elképesztő baromságok, amikor betiltanak valamilyen tánclépést, pudingot vagy egyetemet, azok nagyon konkrétan vannak, nem a Máté Gábor játssza el őket, nem a Krasznahorkai írja, hanem igazi barmok baromsága, a minimális hatások azok valahogy máshogy vannak, azok csak nekünk vannak ott bent a fejükben, és az igazi barmok ezért sem tudják betiltani őket.
Kell, hogy legyen valami a fejünkben, és például ezért is jó a Krasznahorkait hallgatni, a Báró Werkheim Bélát, mert mégis kit és mit hallgasson az ember, amikor a rádióból szól a baromság, és betiltják a langyos vizet, mert az tulajdonképpen két entitás, hideg víz és meleg víz, és tulajdonképpen a hideg vízzel nem is lenne baj a nemzetiérzelemnek, de a meleg víz, hát már a víz is meleg? - hát hová jutottunk mondja az igazi barom a rádióban.
Én ennyi barommal ilyen rövid idő alatt még sohasem találkoztam. Mondja a barom, mondja, hogy ezt nem lehet tűrni meg azt, aztán megáll, néz hülyén, és hozzáteszi, hogy persze nem arról van szó, csak mondják, hogy arról van szó, valójában nem akarjuk őket széttrancsírozni, csak de. Egy ideig hallgatom, a barmot hallgatom, mondjuk nem egyet, aztán jön az a minimális hatás, megsimogatja a fejem, és kéri, hogy most már foglalkozzak inkább vele.
1921-ben a Harland and Wolf megépítette a Titanic 2-t. A hajó kéthavonta indult el Southamptonból New York felé, de csak felé, mert a tervek szerint elsüllyedt volna az Atlanti óceánban. Nem is az öngyilkos hajlamról, hanem inkább a sorsszerűségről volt szó, a fátummal való találkozásról, a lelkek legmélyére való belenézésről, a Végzet ontológiájáról, lásd még Albert Pierrepoint professzort, aki akkor még nem volt professzor. Vannak, akik szeretik az ilyet, szeretik az ilyen hajókat, az ilyen utazásokat, a halk dzsesszt a fedélközben, ahogy a távolban feltűnik a jéghegy, és a kapitány, ó kapitány, bámulatos technikai tudással, azon a hatalmas nagy óceánon nekivezeti a hajót annak a kicsiny jéghegynek, és akkor át lehet élni mindazt, amit az első hajó utasai éreztek, a jéghideg tengervizet, a sikolyt, a halált, a cápákat, hát cápák arra nincsenek, de heringek gondolom vannak és valahogy el tudták adni a jegyeket a Titanic 2-re, mert az ilyesminek is van közönsége. Érdekes, amikor 1928-ban a Titanic 2. a southamptoni kikötőtól három mérföldnyire felfutott a Regis zátonyra és elsüllyedt ezerháromszáz emberrel a fedélzeten, akiket persze kimentettek, kivéve egy Bradley Ashcroft nevű kritikust, aki kiúszott a partra, mindenki csalódott volt. Elmaradt a katarzis.
