Durvaország nem a sarki csellengőkről, kekszmunkásokról, "gurmolás tíz rugó, sompoly dumival tizenöt"-ről szól, hanem ezekről a risszantós kis pubikról, akik Orbán csoffadt kis pönytyöre előtt térgyepelnek. Túl fogom tolni a narratívát, csak meg ne találjon a Barászka Poróka, mint a Háy Jánost. Metafora szerkesztő úr, metafora, mondaná az Író, de már rég nem Írónak való vidék Durvaország.
Egy nagy szart bűnhődte meg - morogta a sörébe a Kölcsey Franci, - egy nagy szart. Nem így néz ki egy megbűnhődött ország, nem csippenti ennyire súlyba a gazsulát minden rosszarcú slampecnak. Egyáltalán, hogy "még kér a Nép", ja, repetát is, mert oly boldog rajta a szőr.
Mindenki durva akar lenni Durvaországban, mert tolni a basszert mégiscsak macerás. Lassan durvul el a magyar, először csak egyfelől van és másfelől, mintha kollektíve lett volna törökgábor Csonka-Magyarország jele a nagycsopiban, aztán jön a "piacról él az ember", de a vége az mindig sompoly dumival.
Van aki trafikért durva, van aki középhegységért. Aki nem herélt együtt kecskét a Népatyával annak ritkán jut jachtkikötő Alsó-Tongán, de az egészen kicsi szappanért is le kell hajolni.
Nem elég tehetségtelen, gátlástalan baromnak látszani... de elég. És hát ami ketyeg, rézsutos és kompót mellett tartják a stelázsin az ritkán kopoltyú. Ezt mondjuk még én sem értem, de ez nem is volt szempont.
Egy idő után a durvaság lesz a difótveljú. Eleve úgy festik fel a sávot, előre van a hátra, nyomják a néptorkon lefelé, mint tepertős libába a szemescsumpit. És megfelelni jó, főleg nem ingyen. Van egy pont, amikor mindent meg lehet magyarázni, és van amikor már semmit sem kell megmagyarázni.
Kutya nehéz úgy eldurvulni, hogy az embert meg se akarják toszni- mondaná ezt is az Író, de már nem mondja, mert nem mondanak itt már semmit.
