Egy Orbán Viktor nevű szotyolaköpködő sudribunkó levelet írt a kilencvenegy éves Dávid Katalinnak, a magyar művészettörténet doyenjének, és elemezte neki egy kicsit a megszállási emlékművet. Elmagyarázta neki, hogy mi az emlékmű egyetlen lehetséges értelmezési kerete. Neymarnak azt magyarázta volna el, hogyan kell levenni egy labdát a tizenhatos vonalnál, majd két csel után átemelni a kapuson. Igazából azt szeretném megnézni, hogy a Kelemen Annának hogyan magyarázza el az elmagyarázandót.
Egy észak-balkáni despota megmutatja a zsidócskáknak hol a helyük, bölcsészeknek a fenomenológiát, Amerikának a fricztamást, mert ő a Jani. A falu Janija. Ha ő bemegy a kocsmába, mindenki bekussol. Amióta az apja nadrágszíjjal kiverte belőle a szart, erre készül, hogy egyszer nála lesz a nadrágszíj..... és hát talált magának egy országot, amelyik még élvezi is, amikor a Jani üti, mit sem szólva arról, amikor (szexuálisan explicit rész törölve).
Szegény zsidócskák felmentek a Janihoz és nagy tisztelettel megkérték, hogy ne legyen már akkora tapló. Mire ő megsimogatta a zsidócskák fejét, és elmondta, hogy nem tehet semmit. Háromezer milliárd forintot négy perc kettő másodperc alatt vesz le a magánnyugdíjszámládról, az ország nevét gyakorlatilag Kelet-Kongói Emirátusokra is változtathatja reggelizés közben, de a szobor az más.
A Janinak van értelmisége. Saját. Eredetileg egy elektromos guminőt akart, de aztán kipróbálta a Lánczi Andrást, és hát ha a különbséget zongorázni tudná. Ezek úgy szívják magukba a ... tudást, olyan felkészülten tudnak azzal a csivitelő kis szájukkal ideológiailag kényeztetni, hogy a Jani élete egy mennyország.
Komolytalan vagyok. A nagyanyám ott állt a nyolcéves apámmal a szolnoki pályaudvaron, a magyar közhivatalnokok belenyúltak a testébe, bezárták egy vagonba, és tizenegy hónap múlva arra jött haza, hogy mindenkit megöltek a családjában. És én az unokája, nem üvöltök, hanem komolytalankodom.
Nem tudom, hogy mit lehet csinálni a Janival és a csürhéjével. A szolgáival, akiknek a hátán bemocskolta a halottaim emlékét. Nem tudom. A nyolcvanéves Mécs Imrét viszik el majd a rendőrök, és majd elmagyarázzák a bloggerek, hogy ez értelmiségi rettegés, terepre kellene menni, beszélni a néplélekkel, le kell ereszkedni az elefántcsonttoronyból, és a valódi problémákkal kell foglalkozni. És ebben is van valami, csak én nagyon jól megvagyok az elefántcsonttornyomban, és eszem ágában sincs lemenni semmiféle terepre, és egy kicsit, bár ez nem helyes dolog, kicsit leszarom a néplelket, ha már az én lelkem ennyire le van szarva.
A Jani megint randalíroz egyet a kocsmában, meghágja a menyecskét, igazít egyet a gatya korcán, oszt beleböffent abba a vilmoskörteillatú magyar iccakába... de még mindig fáj a segge az apja nadrágszíjától. Ez az én bosszúm.
