A Csávók szabadidőruhában, nyakukban hatalmas aranyláncokkal, bandáznak a kisvárosok közterein, beszólnak a járókelőknek, isznak, verekednek, segélyből élnek, és pokollá teszik a rendes középosztálybeli emberek életét. A fiúk börtönbe kerülnek, a lányok gyorsan teherbe esnek, és persze eszük ágában sincs dolgozni.
Nem, nem cigányokról van szó. Chavsnak, azaz csávóknak (a szó valóban a romani chaviból ered) a darabjaira hullott, tradicionális, brit munkásosztály romjain kisarjadzó, reménytelen helyzetű ifjú virágszálakat nevezik.
A sztereotípiák sztereotípiái szerint a chavok megvetik a barbadosiakat és a pakisztániakat, a középosztály pedig megveti a chavokat. Charlie bácsi osztálygyűlöletről beszélne, de Charlie bácsi csak fogja be a száját, mert miatta van Észak-Korea, és különben is felcsinálta a bejárónőjét.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy a magyar középosztály (whatever middle-class means) megtalálja magának a nem-cigány alsó osztályt? Osztály, ilyen bolsi szavakat használok, Charlie bácsi, ez is a te hibád, most miattad fognak lekommunistázni, kellett neked megírni a Gothai Program Kritikáját?
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kirajzolódjanak a darabjaira hullott, tradicionális, magyar munkásosztály és a deklasszálódott, szocialista középosztály romjai? Mennyi idő kell ahhoz, hogy a százhúszezer bruttó reménytelensége felcsillanjon a nemzeti rock és a rutinzsidózás mögött?
Magyarország nem csak Orbán Viktorról (aki ugye a szegényparasztságból Rákosi és Kádár által a középosztályba felrugdosott kisvárosi közegből jött, nem, kedves nagyonbaloldali olvasó, nem cigány, hogy keveredhetett volna egy cigánygyerek a jogi karra, hogyan lehetett volna belőle az ország első embere, normálisnak tetszik lenni?) szól, nemcsak a mi liberális és konzervatív, baloldali és jobboldali értelmiségi agendáinkról, hanem a szar mélyebb rétegeiről.
A magyar chav szegénysége és reménytelensége nem az ózdi elzárt vízcsap, az omladozó falak, a hat ember egy szobában, az éhezéssel és piti bűncselekményekkel határolt élet borzalma. Tíz, húsz. harminc évvel lassabb halál.
Az az élet, amiből az East End, Newham és Hackney raktáraiba, konyháiba, csomagolóüzemeibe menekülnek, az igazi chavok közé.
Az az élet, amit leginkább csak gyűlölködéssel lehet túlélni, mely élet nem sokkal jobb, mint a magyar chav által gyűlöltek élete (ha egyáltalán az a magyar chav, akinek gondoljuk, ha valóban kurucinfot olvas és nem kiskegyedet, vagy semmit).
Magyarországon sokkal rosszabb élni, mint azt gondolnánk. Az alsó négy jövedelmi decilis átlagában már olyan rózsaszínű, mint egy lányregény borítója, nem, egyáltalán nem cigány, hamvas pink színe is tud lenni a szegénységnek, ami esetleg nem olyan nagyon mély, hogy ne is lássuk az alját, de azért valakinek végig kell élnie azt a szegénység-lightot, amiben tulajdonképpen nincsen semmi szörnyű, azon a lényegtelen apróságon kívül, hogy nincs benne semmi, amiért igazán érdemes élni.
Nem ismerjük egymást. Nem is nagyon akarjuk megismerni egymást. A másik legyen olyan, mint amilyennek szeretnénk látni, ne bonyolítsuk túl az életet, egy rohadt pártprogramot sem lehet nyugodtan megírni, ha a célszemély folyamatosan mozog. A chav legyen nemzeti érzelmű, derék fiatal, a jövő pillére, vagy egy rendes fasiszta barom, de egyszerre csak az egyik. És főleg ne legyen láb alatt. Amikor a világkonzervativizmus és a világliberalizmus csap összes Cegléden és Kiskunmajsán, nem foglalkozhatunk pár százezer tonna teljesen érdektelen és a világpiacon eladhatatlan homo sapiens-szel. Majd, ha már minden trafik jó kezekben lesz. Akkor, talán.
