Vannak a nagy, komoly problémáink, például az, hogy mi legyen egy alaptörvény nevű izénk preambulum nevű mizéjében, vagy hogy most aztán végképp végünk, hiszen Pityinger lett a mi is, és vannak közben, szinte mintegy mellékesen a lényegtelen apróságaink, de ezt jotunder nem is olyan régen már megírta, a mi távlatos, népben-nemzetben, Kárpát-medencében való „gondolkodásunk”, versus a karburátorba való kis biszbaszok kitalálása. Valami olyasmit írt, hogy életet feltenni lehet erre is, arra is, csak hát ugye népben nemzetben gondolkodni a hülye is tud, olyan kis izéket kitalálni, amitől a világ legjobb autóinak a karburátora még jobb lesz azt már nem feltétlenül.
Solar decathlon. Ez is egy olyan kis izé, nem karburátorba való ugyan, de fontosságban ugyanúgy a kanyarban sincs egy alaptörvényhez képest. Csak egy semmi kis verseny, európai verseny (phűűű, köpjünk egy nagyot), részben amerikai pénzből finanszírozva (megafúúúúj). A feladat: megtervezni egy olyan házat, amelyiket a naptól elcsent energia hajt meg, és ezt a házat meg is kell tudni építeni, valamint egy nagyobbacska banzáj keretében a közönségnek is be kell tudni mutatni, hiszen a cél az, hogy az innováció idővel eljusson a fogyasztóhoz is, hazai szóhasználattal élve: a zemberekhez.
Ezt a semmi kis versenyecskét az Egyesült Államok Energiaügyi Minisztériuma találta ki, az első bajnokságot 2002-ben rendezték, majd látván, hogy ez jó egyből rendszert is csináltak belőle, 2005-től kezdve minden páratlan évben megtartották, de vélhetőleg utálják a biennálé szót, ezért iziben meg is egyeztek Spanyolországgal, és 2010-ben már le is zavarták az első Solar Decathlon Europe versenyt, Madridban. A versenyt lehetővé tevő 
amerikai-spanyol államközi egyezmény nem tudom mit tartalmaz, ki mit ad, engem még az se lepne meg különösebben, ha a hozzájárulás úgy oszlana meg, hogy az amcsik adják a pénzt, a spanyolok a napfényt. Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az idei madridi versenyre egy hazai csapat, a műegyetemi „Odooproject” is meghívást kapott, illetve pontosabb, ha azt mondom, hogy sikerrel pályázott, hiszen a rendkívüli módon korlátos erőforrások nem teszik lehetővé, hogy tetszőleges számú versenyző induljon.
Szóval napenergia és tízpróba. Nem elég ám megtervezni és megépíteni, ennél azért drágábban adják a sikert. Van kereken tíz fő szempont, ezek egy része objektív, itt a számok fogják eldönteni a helyezést, míg másik részük szubjektív, itt egy zsűri mondja meg a végén a frankót. Tudom, hogy ez mostanság mifelénk ép ésszel szinte felfoghatatlan, de a sikergyanús ház tervezése során számolni is kell. Ortodox módon, most gondoljanak bele! És az még csak az alap, hogy nem dőlhet össze a ház az első nekitámaszkodó bámészkodótól, vannak itt sokkal szofisztikáltabb elvárások is. Energiát csak a Napból nyerhet, és az a követelmény, hogy legalább annyit, amennyi a működéséhez szükséges. Ez az, ami objektív, méri egy műszer és a végén már csak a kapott értékeket kell sorba rendezni. A tízből egy próba kipipálva, marad kilenc további kritérium.
Péládul az is elvárás, hogy legyen ésszerű összegből megvalósítható, hiszen a cél az lenne, hogy a verseny során kitalált okosságok mintegy át is mehessenek a napi gyakorlatba. Megadnak egy alsó értéket, a példa kedvéért legyen mondjuk 250 000 euró, ennyiből kéne kijönni, illetve akinek a költségvetési ceruzája vastagabban fog, attól a végén értékes pontokat vonnak le. Van egy felső határ, szintén csak a példa kedvéért legyen mondjuk 600 000 euró, és aki ezt átlépi, az ebben a próbában egy fia pontot nem sok, annyit sem kap. Mondom, itt házat kell tervezni tudni, nem négyes metrót. Matolcsy ezt is utálná, mert itt is a számok fognak a végén beszélni, aki kevesebből hozta ki a pecót az kapja a több pontot.
Vannak még a szubjektív szempontok, hiszen az építészet az valahol művészet is, tehát a háznak nem csak a rideg számokkal kell megküzdenie, hanem az értő ítészek esztétikai elvárásait is illő teljesíteni. Inspiráció, kreativitás, csupa posztmodern blabla. Szintén szubjektív szempont, hogy a házban élni is lehessen, igen, van, ahol még le merik írni, hogy az emberek időnként szórakozni, kikapcsolódni is szeretnek, és ha már ilyen rút szibarita váz lettünk, akkor hadd lehessen már ez is szempont. Portakoca és háztáji helyett home entertainment. Döbbenet.
Ja, és ne feledjem azt, amiben állítólag mi világnagyhatalom vagyunk: a kommunikáció. Ezt is külön pontozzák, és lássuk be, van racionalitása, hiszen okosat mondani könnyű, elhitetni nehéz.
No, tehát valami ilyesmi lenne a kihívás, és ennek kéne tudni megfelelni. Semmiség az egész.
Kell hozzá egy csomó jó szakember, és nem csak építész, hiszen az egyik cél pont az lenne, hogy a ház innovatív is legyen, csatornázzanak bele minden olyan újdonságot, okosságot, amit a kapcsolódó műszaki tudományágak ki bírnak magukból sajtolni. Valamint kellene még egy rakat abból a bizonyos dologból, amiből soha nincs elég. Igen, pénzt is kellene tudni összekalapozni a projekthez. Most gyorsan próbálja meg a kedves olvasó elképzelni azt, hogy a potenciális szponzorok, tehát az építőipar milyen képet vágna az őket sújtó, több éve tartó recesszió környestelen közepén, ha beállít hozzájuk néhány csillogó szemű egyetemista, hogy izé, nem lenne-e önöknek fölöslegben néhánytízezer euró. Eurócska. Vagy bármi, amit használni tudnánk. Nem, köszönjük, nem kérjük a cégük reklámgolyóstollát. Hogy ez mennyire súlyos probléma, azt jelzi az a szomorú tény is, hogy a delfti egyetem csapata finanszírozók hiányában kénytelen volt visszalépni, pedig lám, milyen ígéretes vízen úszó vityillót terveztek!
Ez a mi kis szerencsésnek nem mondható sorsú országunk ki van éhezve a sikerre. Csak hát ugye a sikert a világban ritkán adják ingyen, azért meg kell dolgozni. Konkrét embereknek konkrét munkát kell végezniük, egy ilyen házat sajnos nem lehet kiharcolni, ezt ki kell találni, meg kell tervezni és fel kell építeni. Ráadásul jól. És igen, hinni kell benne, hogy mindez menni fog, hogy sikerül majd valami tisztességes helytállást behúzni a végén, minimum. A szakmának, a teljes hazai vertikumnak, építész, építő, és mindezek kapcsolt részeinek (például azoknak, akik nem csinálják, csak beszélnek róla, úgyismint szakújságírók) is el kellene hinnie, hogy jó az, ha egy ilyen versenyen egy hazai csapat is odafér a rajtkockához. Feladat, amihez fel kell tudni nőni. Ez azért egy picivel, egy egészen ici-picivel több, mint Ócsa.
Ócsa a francot nem érdekli, még a kormányunkat sem, amelyik az egészet kitalálta. Már az alapvetésükkel is fél éven belül hazugságba fordultak, hiszen a szakma értetlenkedve feltett kérdésére, miszerint mi a jó büdös francért nem vesz az állam inkább ugyanannyi már meglévő ingatlant és adja bérbe azokat a „devizakárosultaknak” az illetékes beszélőgép azt válaszolta, hogy azért, mert a megvehető lakások nem eléggé energiahatékonyak, ámde majd az ócsaiak! No, ez az, amit a szakma helyben kiröhögött, hiszen tudta azt, amire az illetékes csak fél év után jött rá: hogy egy kellően energiahatékony ház bizony durván sokba kerül és talán nem is építhető meg „nem huszenegyedik századi” módszerekkel. Ócsa tehát a szokásos léthazugságaink egyike, a hitehagyottság, a jövőtől való irtózás, az innováció, a kreativitás helyett egy valamiféle, leginkább sosemvolt múltba való gyáva, megalkuvó menekülés, de legalább így is el fog vinni pármilliárdocskát az amúgy sem túl bőséges forrásainkból.
Talán én is valami olyasmivel kéne zárjam ezt az írást, mint jotunder a sajátját: Ócsát minden hülye tud csinálni, de ilyen kis izéket, mint ez a napelemes ház is csak kevesen. Most megadatott a lehetőség, hogy mi is ott legyünk a kevesek között. Ha sikerülne élni vele, akkor talán az adna némi kevéske hitet a többieknek is, hogy érdemes megpróbálni, érdemes pár évet az életünkből belefeccölni az ilyen kis izékbe is, mert hogy-hogy nem a világ az ilyesmikre figyel, sok-sok ilyen kis izével tud egy ország, egy nemzet naggyá válni.
