Küzdelmes dolog ez a kultúraközi kommunikáció. Az emberek hajlamosak azt világra szóló evidenciának tételezni, amit kicsiny környezetükben megismertek, amit megtanultak értelmezni, viszonyulni tudnak hozzá. Ebből aztán érdekes és sokszor vicces félreértések adódnak, se szeri, se száma az ilyen szituációkat feldolgozó filmeknek, de aki egy kicsit utazgatott, az a való életben is megtapasztalhatott pár ilyen, többnyire kínosba forduló szituációt, például amikor egy Balkánon szocializálódott emberke megpróbál okosba’ elintézni Svájcban egy közlekedési szabálysértést. Vagy az ellentéte: nézni egy svájci polgár ábrázatát Romániában, miután a helyi kultúrában jártas emberke pár szóban elmagyarázta neki, hogy probléma esetén miként ragasszon egy tízeuróst az „intézkedő” rendőr homlokára. Ez a kultúraközi kommunikáció egy eléggé kemény dió, nem véletlen, hogy komoly intézmények és komoly emberek is kutatják.
Persze ami az egyik kultúrában tudomány, érték, az egy másikban simán lehet akár posztmodern blabla is. És ez így van rendjén. Butaság lenne elvárni, hogy egy csimpánzhorda legalábbis valamiféle udvarias érdeklődést mímelve hallgasson egy primatológust, hiszen a csimpánzok kulturálisan ahhoz vannak szokva, hogy agresszív barom módjára viselkedjenek az idegennel, hogy vicsorogjanak rá, hogy az ürülékükkel megdobálják, valamint ha már nem bírják elviselni azt a bizonytalanságot, amit egy idegennel való interakció bennük okoz, akkor támadjanak.
Olvasom, hogy az alfahímünk Bécsbe delegált képviselője frusztráltságában hirtelen elkezdett szarral dobálózni.
Vannak ezek az izék, nehéz róluk beszélni, mert van nekünk ugyan rá fogalmunk, de nem ugyanazt jelenti itt, mint ott. Non-governmental Organization, NGO, magyarul civilszervezet lenne, de mondom, nem ugyanazt értjük alatta itt, mint amott. Bécsi emberünk, Szalay-Bobrovniczky Vince egy ilyen NGO-nak ment neki, igen, kábé úgy, ahogyan egy megrettent, frusztrált csimpánz. Riporterek Határok Nélkül, ez a neve a rohadék provokátornak, és a fajtáját illetően ilyen NGO lenne, amit most ne is próbáljunk meg lefordítani, hanem inkább gondoljuk el, hogy van egy olyan kultúra, ahol a nem kormányzati szervezet azt jelenti, ami a neve: civilek valamit fontosnak gondolnak, és valami eszelősen nem érdekli őket, hogy erről az ő gondolásukról mit gondol a kormány, a mindenkori hatalom. A Riporterek Határok Nélkül például gondol valamit az újságírásról, a sajtószabadságról, és nagyon nem érdekli, hogy passzentosan illeszkedik-e ez a véleményük a kormányuk álláspontjához, ízléséhez, akármijéhez. Van nekik egy olyan hobbijuk, hogy évente kiosztanak egy díjat, nemzetközi sajtószabadság díj a neve, és annak adják, aki:
This honours a journalist who, by work, attitude or principled stands, has shown strong belief in press freedom, a media outlet that exemplifies the battle for the right to inform the public and to be informed, a defender of press freedom and a cyber-dissident spearheading freedom of expression online.
2011-ben ezt a díjat Vásárhelyi Máriának és Rényi Pál Dánielnek adták. Van ilyen. Ők valamiért úgy gondoltak valamit, és bármilyen hihetetlen, de igenis létezik az, amikor valaki azért cselekszi meg, mert úgy gondolja, hogy az a helyes, hogy úgy a helyes.
No, innen válik a történet picit bonyolulttá. Szalay-Bobrovniczky Vince ebből a mi kultúrkörünkből figyelte mindezeket, és a hordaszellemben szocializálódott főemlős agyával vette le belőle a lényeget. Civilszervezet? Ja, az valami olyasmi, mint a Fricz Tamás féle CÖF, tudják, az, amelyik ha kell (ha nem) nyílt levélben nyal be a hatalomnak a szaros csontig, sőt, még békemenetet is szervez, ha kell (ha nem). Ez az a szervezet, amelyiknek a nagy kormánylájkoló nyilatkozata kiadásakor (2011 elején, amikor a világ attól volt hangos, hogy a ranglétrán előrébb mászott csimpánzhímek kisajátítják a tamtamdobokat) tagja volt Rétvári Bence államtitkár is. Na, ha civilszervezet, akkor úgy is kell viszonyulni hozzá, gondolta a nagykövetünk, és mintha csak Bayer Zsoltnak írná meg az ügyeletes ukázt megkereste levélben a Riporterek Határok Nélkül szervezet egyik fontosabb tagját, azt, aki történetesen a fentebb említett díj odaítélését illetően komoly szóval bírt.
Albert Rohan pedig nézte, nézte, csak nézte egyre kerekedő szemmel a levelet, és nem értette.
Hogy egy regnáló hatalom a nagykövetén keresztül kóstolgatja őt? Őt, aki egy civilszervezet munkájában egy komoly, felelősségteljes szerepet tölt be éppen? Történetesen egy olyan civilszervezetről van szó, amelyik éppen hogy az ilyen jellegű hatalmi beavatkozások ellen jött létre! És milyen érvekkel! Komolyan mondom, ennél tán még az is hatékonyabb lett volna, ha Szalay- Bobrovniczky Vince konkrétan és effektíve elkezdi ürülékkel dobálni Albert Rohant és az RHN-t. Eredménye ugyanaz, de talán nem vált ki ekkora ellenszenvet, mint ez a levél. Primitívek még szegénykék, sóhajtanának egy nagyot abban a bizonyos másik kultúrkörben, de majdcsak belenőnek idővel.
Az igazán nagy bánatom leginkább amiatt van, hogy nekem rokonszenvesebb lenne az a kulturális közeg, amiben az RHN-t és az NGO-kat úgy értelmezik, ahogy, és boldogabb lennék, ha nálunk is kicsit közelebb jutnánk ahhoz a bizonyos interpretációhoz. A kultúraközi vita ugyanis most a következőképpen néz ki: a RHN vélhetőleg azért díjazhatta Vásárhelyi Máriát és Rényi Pál Dánielt, mert úgy gondolták, hogy az aktuális magyar hatalom erősen igyekszik a civil létezés olyan fontos instrumentumát a befolyása alá vonni, mint a sajtó, erre fel a magyar kormány, az aktuális magyar hatalom az ügyeletes csimpánzán keresztül igyekezett őt abban befolyásolni, hogy kit díjazzon, illetve hogy kit ne. Értik, ugye? Megismétlem: a magyar hatalom aljas, sunyi, idióta eszközzel megpróbált közbenjárni egy nyugati civilszervezet tisztségviselőjénél annak az érdekében, hogy az revideálja az álláspontját, hogy lássa be, miszerint nem azokat tüntette ki, nem azokat díjazta, akiket a magyar kormány szerint ki kellett volna tüntetnie. És miért, hogyan érvel a nagykövet? Azért, mert a magyar sajtószabadság világhírű, valamint az sem igaz, hogy a kormány, a hatalom minden lehetséges eszközzel igyekszik befolyásolni a sajtót, a sajtómunkásokat, meg úgy egyáltalán, bárkit.
Biztos úr, mondaná a balkáni szabálysértő Svájcban az éppen intézkedő rendőrnek, itt van egy tízfrankos, meg még egy. Az elsőt azért adom, hogy elnézze nekem a gyorshajtást, a másodikat pedig azért, hogy meggyőzzem magát, miszerint a balkáni népektől oly távol áll a korrupció, mint a fideszhatalomtól a tisztesség. Biztos úr, ne nézzen furcsán, ez a Szalay- Bobrovniczky modell, tegye el a pénzt, de azonnal, mert ha nem, megdobálom ám ürülékkel!
