Kleist híres regényhőse, Kohlhaas Mihály a jámbor, törvénytisztelő polgár mintapéldánya mindaddig, amíg utol nem éri őt egy mondhatni szokványos és hétköznapi igazságtalanság. Talán még ez se okozna súlyos törést, inkább a folytatás okoz, mert emberünk a fejébe veszi, hogy ő bizony az igazságáért megküzdene, leginkább a hatalommal, és ettől csúszik félre drasztikusan az élete. Ugyanis a hatalommal szinte soha nem olyan egyszerű ügy megküzdeni, és ezt az emberek nagyon nagy többsége többnyire rezignáltan tudomásul is veszi: fal, nem megyünk neki fejjel, hanem kikerüljük (lásd még: magyar út). Kohlhaas Mihály ebből a szempontból a kisebbséghez tartozott, hiszen amikor eljutott addig a felismerésig, hogy tisztességes, mondhatni jogállami eszközökkel nem képes az igazságát érvényre juttatni egy iszonyatos döntéssel a nem ortodox megoldási módok felé fordult: gyújtogatott, rabolt, gyilkolt. Régi dilemmája ez a filozófiának, Kant is nekiment, a középkori „fiat iustitia et pereat mundus”-elv mellé téve le a garasát, amely elvet sajnos azóta is, manapság is sokan szó szerint értelmeznek. Mindegy, hogy megpusztul a világ, mindegy, hogy mi rombolással jár, hány ember, hány ártatlan ember élete megy rá, mindez nem számít, a fő, hogy az ő vélt vagy valós igazsága győzedelmeskedjen.
Ezt a posztot csütörtökön kezdtem el írni, egy velem történt igazságtalanság hatására, de nagyon nehezen haladtam vele, mert egyrészt el szerettem volna kerülni azt, hogy az írás a Homárra való panaszkodásnak nézzen ki, másrészt viszont a történetem általános érvényű morgolódásokat is tartalmaz, de a konkrét eset leírása nélkül igen körülményes lenne ezt az általános érvényűt elővezetni, így csak vakartam a fejem, töröltem, újraírtam, megint töröltem, bizonytalankodtam, hagytam volna a fenébe az egészet leginkább, szóval eléggé döntésképtelen voltam, és akkor erre jött tegnap a norvégiai hír.
Lehet, hogy most rosszul döntök, de mégiscsak inkább megírom azt, ami napok óta nem hagy nyugodni. Majd legfeljebb én is kikapok a kedves olvasótól, remélem szempontpuska kollégának maradt még egy kevéske kukoricaszeme, megyünk együtt térdepelni a sarokba.
A történet, röviden: középső gyerek is lassan felnőtt, kéne neki jogosítvány, hogy amíg még a közelünkben van vezessen le vagy párezer kilométert, szerezzen egy kis rutint, kipróbált módszer, a nagyobbikkal bevált, tehát eldöntetett, előre a jogosítványért! De ugye ha már kis felnőttként kezeljük a lurkót, akkor legyen ez teljes, fiam, nézz utána a dolgoknak, keress egy iskolát, intézd, hadd tapasztald meg, hogy milyen szar dolog is felnőttnek lenni, csomó macerás döntés, ez van, ebbe is bele kell tanulni. Pár nap múlva sündörög a kölök, hogy te apa, egészen biztosan jól gondolod te ezt az egészet? Mert??? Mert hogy eddig bárkivel erről a témáról beszélgettem azzal kezdte, hogy no, akkor a tudú a következő: kell egy ismerőst keresni, aki… Laza atyai sóhaj, igen, fiam, tényleg Balkán, de azért ennyire mégsem, én elhiszem, hogy ismerőssel, protekcióval könnyebb, de azért nem annyival, és nőjön az egód, hogy te azt a picivel csúszósabb pályát is le fogod tudni küzdeni, ami a nem csókosaknak van kijelölve. Kicsit még berzenkedett, mondta, hogy pletykák terjengenek, miszerint a hatóság direkt a pénzszerzés miatt hatra-vakra buktat meg mindenkit, de a végén engedett, nem kerestünk ismerőst, holott.
A városi vezetésen annak rendje és módja szerint el is meszelték.
Rutinos vigasztaló vagyok, nagyobbik gyerekem eddig minimum egytucat bukott vizsgát sírt ki a széles vállaimra (irónia) borulva, de most ez a gyermek nem vigaszt keresett, hanem igazságot. Hogy őt azért buktatták meg, mert átlépett volna egy záróvonalat, de ő visszament, megnézte, és szerinte ott ha valaha volt is felfestve záróvonal az mára annyira lekopott, hogy már egyáltalán nem látszik. Nem vagyok az az ember, aki azonnal és feltétel nélkül elhisz bármit a gyerekének, nem azért, mert hazudnának, hanem ilyen az ember, sokszor úgy mesél el egy történetet, hogy abban a rá nézvést kedvezőbb aspektusokat domborítja, míg bizonyos, a valóságot árnyaló információk pedig erősen homorodnak, sokszor a láthatatlanságig. De az igazság az szent dolog, autóba be, azon frissiben, végigmentünk a szóban forgó utcácskán, és tényleg. Majd újból és újból, még vagy ötször végigmentünk, készítettünk videót, fényképeket, és egyre erősebben gyökeresedett meg bennünk a gondolat, hogy bizony, itt most nekünk lenne igazunk. Adjunk a nevelésnek, fiam, holnap elmegyünk a hivatalba, bekopogunk, jó napot kívánok, Kohlhaas Mihály lennék, az igazságomat keresem.
Frontálisan ütköztünk a hatalommal és véres fejjel jöttünk ki belőle.
Különösebben nem részletezném, van a történetben másfélórás várakoztatás, olyan ügyfélszolgálatos, aki éppen csak hogy le nem hányt minket, és volt olyasmi is, ami még engem is meglepett, ugyanis sikerült egy annyira sültparaszt, rosszindulatú, ráadásul a végletekig aljas középvezetővel összekerülnöm, hogy talán még most sem tudom elhinni, hogy ilyen ma még létezhet egyáltalán. Meglepett, na, hogy ennyi év és ennyi rendszer után ott és akkor kell összefutnom eddigi életem legborzasztóbb hivatalnokával. Pedig higgyék el, sokat megéltem, tudnék mesélni.
Ennyi a történet, és most a különös rész után jöjjön az általános.
Egy rendszer akkor jó, ha annak az igazságos működéséhez nem sok kétség férhet. Fontos a bizalom is, jó dolog az, ha elhiszi az ember, hogy bár most ebben az esetben a rendszer outputja egy olyasmi lett, ami számomra rossz, kellemetlen, de ezt nekem férfiasan el kell fogadnom, mert ezt a döntést egy igazságos procedúra nyomán hozták meg az arra illetékesek. Igen ám, de ez a bizalom nagyon erősen tud táplálkozni az ellenőrizhetőségből, tehát abból, hogy ha mégis kétségeink merülnének fel a rendszer igazságos voltát illetően akkor léteznek olyan mechanizmusok, amelyek segítségével az ilyen kétségek jó eséllyel eloszlathatóak. Na, ez az, ami a gépjárművezetők vizsgáztatását szabályozó normákból némileg kimaradt. Nincs semmilyen érdemi ellenőrzési lehetősége a szolgáltatást igénybe vevő polgárnak, ha a vizsgabiztos azt mondta, hogy megbukott, akkor megbukott, kész, vége. Mivel a sikertelen vizsgáról meghozott döntés nem közigazgatási határozat, így jogi úton megtámadni eléggé körülményes lenne, és ugye ehhez előbb az kéne, hogy valami tényhez hasonlító dolgok legyenek az ember kezében, de az egy külön harc, hiszen a szabály, ki tudja miért, úgy szól, hogy a sikertelen vizsga dokumentumát nem kell átadni a vizsgázónak, hanem azt csatolni kell a jegyzőkönyvhöz, ami a hivatalnál marad. Abba mezei polgárnak belenézni komoly szopatások, esetemben másfél órás várakoztatás és egyéb parasztkodások után lehet csak, és arról másolatot de facto készíteni nem lehet, mert a [jelzők utólag törölve] középvezető szerint nem lehet, pont. Mondjuk meg is értem, mert abból aztán semmi ki nem derül, körülbelül olyan mélységben és pontossággal volt vezetve, mint ahogyan anno nagyanyám tartotta az evidenciát a reggel megtojózott tyúkokról: a tizenhétből tojós úgy kábé hat, három kicsúszott a kezeim közül és lehet, hogy egyet kétszer tojóztam meg, tehát ha olyan öttől-nyolcig tojás lesz, akkor ma rendben is lennénk. Ült a középvezető, kezében a misztikusan enigmatikus papír és próbálta megtippelni, hogy konkrétan miért is buktatták meg a gyerekemet. Mikor érezte, hogy a „záróvonal!!” (aláhúzva, bekeretezve) talán mégsem tartható, elkezdett tippelgetni, hogy akkor biztosan valami másért, de még az is meglehet, hogy en gros döntött úgy a vizsgáztató, hogy ennek ő ott véget vet, mert hogy neki ahhoz is joga van.
És itt álltam én fel az asztalától, itt hagytam faképnél, mert ez már nem az én harcom. Én abban bízva mentem be a hivatalba, hogy tisztességes, jogkövető, és nem utolsó sorban egyenlő polgárokként végig tudjuk ezt az egészet beszélni. Hogy legalább elvi szinten ki tudjuk deríteni, igen, történt némi kis igazságtalanságocska, és együtt szomorkodtunk volna azon a furcsa tényen, hogy hiába egyezünk meg mi ebben, sajnos jogi lehetőségünk a kvázi-justismord kijavítására nincs, mert nem gondoskodott erről a jogalkotó. Kicsit megerősítettük volna egymást lélekben azt illetően, hogy ugyan nem jól van ez így, de legyünk türelemmel, tegyük sűrűn szóvá, hátha idővel eljut az illetékesek fülébe is, és történni fog valami. Hogy a velem lévő gyerekem látja, miszerint van még egy csomó igazságtalanság a világban, de legalább van értelme szóvá tenni őket, van értelme a tisztességesség, a jogállamiság keretein belül maradva küzdeni. Kohlhaas Mihályon innen.
Engem az utóbbi tíz évben úgy nem aláztak meg, ahogyan most ebben a hivatalban, és különösen ahogyan ez a középvezető hivatalnok tette. Nem állítom azt, hogy ha akkor és ott lett volna valami pusztításra alkalmas eszköz a kezemben akkor használtam volna, de azt igenis állítom, hogy ha akkor és ott valaki más elkezdi halomra lődözni az egész miskulanciát, úgy én annak – akkor és ott – örülni tudtam volna. És ez egy szörnyű dolog. Már eleve az a gondolat is szörnyű, ha egy igazságtalanságot egy másik igazságtalansággal próbálunk meg úgymond helyreállítani, de egyenesen iszonyatos az, amikor a két igazságtalanság között óriási a különbség. Ezt a felismerést juttatja a jog kifejezésre például a talio elvével, de a szemet-szemért, fogat-fogért toposznak is inkább a felső korlát a lényege, tehát hogy fogért csak fogat, és nem többet. Ezért, az ilyen szörnyű gondolatok megjelenésének és megerősödésének a megakadályozásáért kéne igen komolyan venni azt, hogy a mindenféle, jellemzően polgár-hatalom relációkban előforduló eljárásaink a lehető legigazságosabban zajlodjanak, és ha mégis lennének olyanok, akik igazukban bántva éreznék magukat, akkor legyenek erre is átgondolt, korrekt, emberbarát eljárások, mert tény, hogy az ilyesmi strapás és sok többletodafigyelést igényel, de ez még mindig nem nagy ár egy olyan veszteséghez képest, amit egy Kohlhaas-szindrómás embertársunk alkalomadtán okozni tud.
No, ez az az ügy, amit a mai Magyarországon gyorsan el kell felejteni, gyorsan túl kell lépni rajta, mert ahol a fejnél úgy zajlanak az események, ahogyan azt az elmúlt bő egy évben megtapasztalhattuk, ott sajnos a lábbal kapcsolatos pimf kis kifogásainkkal elmehetünk mi a picsába. Majd keresünk ismerőst, az igazságérzetünket meg jól feldugjuk magunknak, gyerek, apránként ideje lenne megtanulnod Orbániában élni, és ha neked már megy, akkor segíts apádnak is, mert ehhez már ő túl öreg.
