Gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a posztot. Talán nem kellene, de annyira nyomaszt, hogy ha nem írom meg, ha magamban tartom, akkor csak rosszabb lesz. Vegyük ezt egy nemposztnak, jó?
Egy mandineres kommentről az ember ne írjon posztot. A mandinerről ne írjon posztot. Általában a blogoszféráról sem, és igen, van, aki szerint — és itt áll mögöttem — az egész szarszagú magyar politikai világról sem kellene. Talán igaza van. Biztosan igaza van.
Elefántcsonttoronyba kellene vonulni. Akkor is, ha kicsi, ha kopott, ha nem is valódi elefántcsont, vagy éppen csak az. Talán meg is teszem, talán jobban, mint eddig. Sokadik talán.
Ezt a szegény vívót szívatták, belehalt. Csúnya dolog, nem kérdés. Volt maguk közül valaki valaha katona? Tudja, az állampolgári kötelessége minden demokratának és köztársaságpártinak. Ha talál egy katonaviselt őröltvinszentet, kérdezze meg, hogyan szokták szívatni a katonák _egymást_. Bizony, a férfitársaságok ilyenek.
A maga példája egy durva és rosszul elsült szívatás. Még várom a beszámolókat arról, hogy magyar katonák ölték a muszosokat, módszeresen, tervezetten, szándékosan.
Petschauer Attila meggyilkolásáról írta ezt tölgy néven egy patkány. Nem, nem írom le a nevét, és ha valaki megteszi, ki fogom törölni a kommentjét. Ez van, most ezt a szabályt választottam, mert így tartom helyesnek. Nem akarom, hogy egy műbotrány fedje el a valódit.
A kétszeres olimpiai bajnokot a mínusz kitudjahányfokos orosz télben meztelenre vetkőztetve kikötötték, és jéghideg vízzel locsolták le. A keretlegények barbár, brutális gyilkossága, a patkánynak csak egyszerű mindennapos szivatás.
A patkány az életmű nélküli, tudományos publikáció nélküli, tehetségtelen, fidesznyalonc, zsidózgató egyetemi oktató archetípusa. Nem náci, nem nyilas, csak sunyi patkány, aki libbancsozással és zsidózással próbálja eltakarni azt, hogy nem csinált semmi hasznosat az egész életében. Ezek maradtak nekünk.
Anyám nagynénje jut eszembe, a drága Ila néni, aki egész életében az öccsét, Gyurikát siratta — aki talán, ez is egy talán — úgy halt meg, mint Petschauer Attila. Azt mondaná, ha élne, hogy hagyjam a fenébe, és hát hagyom is, csak annyit írok le belőle, amennyi szükséges. Jó, egy kicsit többet.
Nem vagyok része a történetnek. Nem engem kötöttek ki, és nem, egyáltalán nem félek, hogy ez még egyszer megtörténhet. Zsidó sem vagyok, nagyi az volt, Ila néni az volt, én nem vagyok az. Elvesztem a zsidóság számára, ez az igazság. Egy katolikus szentnek szoktam néha elmondani a bajom, évente párszor, ha eljutok egy templomba. Ezek a dolgok nem rólam szólnak, nem akarok úgy tenni, mintha az én fájdalmam és az én félelmem lenne. Én nem nagyon félek semmitől, vagy ha mégis, azok sokkal de sokkal pitiánerebb félelmek.
Mostanában sokat találkozom John von Neumann-nal. Valamit mintha mondana, és szeretném megérteni. Soha a közelében nem leszek, soha nem fogom elérni a sokadik szintet sem az övé után. De azért kétségbeesetten próbálom megérteni, amit mond, és szorgalmasan jegyzetelek.
Ezek a patkányok a von Neumannok, a Petschauer Attilák helyett vannak most nekünk. Édes hazám, téged nagyon átvertek, elvették a kincseid, és gagyit sóztak rád, te meg még mindig nem látod.
Lehetett volna egy másik Magyarország, ahonnan nem hiányzik majd hatszázezer ember, meg még száz- meg még százezer, ahol a nyilas szó egy sportolót ír le, ahol a kommunisták vicces kis figurák vidéki kultúrházak előtt a dobogón, ahol sokkal több posztot írnak a tatárbifsztekről mint a miniszterelnökről. Lehetett volna, de nem lett. Ezt gyászoljuk huszonegy éve. Nem a zsidókat, a kitelepítetteket, az elhurcoltakat, a menekülteket, hanem magunkat.
Azt gyászoljuk, hogy vonneumannországból tölgyország lettünk. És tölgyországnak, bayerzsociországnak lenni nem érdemes. Az csak arra jó, hogy valahol Princetonban a tanszéki teázáskor Paul Krugman nézhessen pár másodpercig szomorúan maga elé. Hogy ilyenek vannak. Szörnyű. Na, ugorjunk. És ugranak.
Ez a poszt, vagy inkább nemposzt semmit sem fog megváltoztatni, csak az én lelkem lett könnyebb. Néha kell az embernek a könnyebb lélek.
Ma tizenöt éve halt meg Carl Sagan. Ehelyütt is több ízben megemlékeztünk már munkásságáról. Kivételes képességű tudós, csillagász, planetológus, asztrobiológus és meghatározó szkeptikus gondolkodó. Tudományos ismeretterjesztő tevékenységét meghatározta, ahogyan a hétköznapi emberekhez közelebb vitte a tudományt, és ahogyan az áltudományok ellen küzdött.
Hogy visszahoztad a fiatalságomat, hogy újra 17-18 évesnek érzem magam, hogy újra olyan dühös és elégedetlen tudok lenni, mint 23 évvel ezelőtt.
