A múltkori, színpadi(as) szösszenetem vitájában megígértem dramaturgiai alapvetésem kifejtését, hát most megkapjátok: SZVSZ a dráma lényege annak bemutatása, hogyan fejlesztik a személyisége(ke)t a konfliktusok (itt most nagyon határozottan nem bonyolódnék bele a tragédia nevű aleset specifikálásába). Ehhez persze a feszültségnek legalább egyszer nőnie kell, aztán a mindenféle indulatoknak össze kell csapniuk, és ha minden jól alakul, a végén nem azok (nem úgy) mennek ki a színpadról, akik (ahogy) bejöttek, mert közben mindenki jól megkapta a magáét — a kifejezés többféle értelmében is. Mindezt persze borzalmasan sokféleképpen meg lehet oldani: szereplőink lehetnek komolyak, mulatságosak, nevetségesek stb. Gusztus dolga: ki milyet ír, ki milyet néz.
Maradéktalanul tisztában vagyok vele, hogy ultrakonzervatív nézetrendszerem nem mérvadó — tehát aki szerint ez az alapvetés ásatag hülyeség, jobban teszi, ha tüstént továbbkattint.
Aki szerint viszont ez legalább bizonyos esetekben alkalmazható, reményeim szerint egyet fog érteni velem abban is, hogy Weöres Sándor a legjobb akarattal sem tekinthető drámaírónak. Nagyon sok minden jól ment neki: ez speciel nem.
Ezzel már megint nem azt akarom mondani, hogy ne nevezhetnénxínpadi szerzőnek vagy
A kétfejű fenevadat ne lehetne színpadra állítani. Miért ne lehetne? A színpad sok mindent elbír. Éppen ezért a
Katona József Színház előadásával pontosan egy bajom van: az, hogy megpróbálják a művet drámának tekinteni.
Ez persze nem sikerülhet, és az eredmény pont olyan lesz, mint anno Bujtor István Rejtő-filmje, A három testőr Afrikában: kapunk egy sor lazán összefűzött jelenetet, amelyek kétségkívül valamely látszólagos időrendben jönnek, de a szereplők tevékenysége, motiváltsága ettől független — még csak azt se mondanám, hogy ettől függetlenül alakul: egyszerűen mindig olyan, amilyent a helyzetkomikum éppen megkíván. Ezért a darab végén ugyanazok mennek ki, akik az elején bejöttek, pedig közben amúgy meglehetősen eseménydús történelmünk egyik legváltozatosabb fél éve pereg le: a törökök elvesztik, a Habsburgok elfoglalják Magyarországot (a horvátok mexállják Pécset, a lakosság kiveri őket) — időnként bejön valaki a színpadra, és beszámol ezekről.
Félreértés ne essék: a jelenetexellemesek, a színészek jól játszanak (szubjektíve hadd emeljem ki Fekete Ernőt).
De nekem azért nagyon hiányzik, hogy nem jutunk el sehonnan sehová…
