Örülünk, Vincent?

A felsőoktatás kérdése most egy forró krumpli, most annyira nem is markolásznám

Orbán Viktor, 2013. március 12.

Sosem értettem azokat a családokat, ahol tűrik az agresszív, durva apa basáskodását, mitöbb, kékmonoklis anyuka emígyen panaszkodik barátnőjének: „Nem szeret már a Józsi, egy hete meg sem vert.” A gyerekek pedig reszketve vagy dacosan tűrik a pofonokat, az ütlegeket, s hálás szívvel fogadják a néhanap kiosztott szeletcsokikat. Közben pedig élnek a létminimum közelében, csúsznak szépen lefele. S ha a tanító néni, szomszédok, a védőnő fellép a bántalmazó apuka ellen, akkor a derék férfiember lila fejjel, kidagadó erekkel kikéri magának, hogy senki ne merjen beleszólni az ő családi életébe, mert „kinekmiközehozzá??”

Aztán egy szép tavaszi napon megvilágosodtam: a szerencsétlen apa csak így képes kimutatni a szeretetét. Úgy tudja, hogy a családi életnek ez a rendje. Nyilván ezt látta ő is otthon, ez a tanult viselkedésmintája. Ez egy család életében is elég nagy probléma, országos méretben viszont katasztrófa.

Mert bizony ez nagyobb léptékben is így van. Ha kis hazánkat behelyettesítjük a családi képletbe, akkor így néz ki a família: Kormány(család)fő-apuka terrorizálja Frakció-anyukát, ordítva neveli – néha egy-egy taslit, kokit és sallert is kiosztva – gyerekeit. A gyerekek (név szerint: Zemberek, Népecske és a kis Ellenzék) pedig habitusuk, életkoruk alapján próbálnak reagálni. Zemberek értetlenül, némi félelemmel figyeli a családfőt és hálás-boldogan fogadja, ha nagy ritkán kap tőle egy-egy almát vagy egy csöppnyi rezsicsökkentést. Népecske – apjára kritika nélkül tekintő, szerelmetes leányka – harcosan nekimegy testvéreinek is, ha egy rossz szót is mernek szólni a faterra. A kis Ellenzék pedig dacol, visszapofázik és kétségbeesetten igyekszik kitörni a szerető családból. Frakció-anyuka rémült nyusziszemekkel, szótlanul tesz mindent, amit férje diktál. Hogy is merne ellentmondani, hiszen ki az úr a házban? Hát kinek a kenyerét eszi az egész család? Hát hova lenne nélküle?

A szomszédok (akik a vékony falon át kiválóan hallják a csetepatékat) kínosan feszengenek, ha a gangon találkoznak az apával, vagy szánakozva tekintenek az anyára. A gyerekek sulijából már szólt a gyermekvédelmis meg a helyi családsegítő szolgálatos is, sőt már az apa főnöke is próbált beszélni vele, de a férfi csúnya jelenetek közepette mindenkit elküldött a fenébe. Milyen jogon dumálnak bele az ő családi életébe? Mindenki törőggyön a saját dógával! És nem veszi észre, meglehet, hogy rövidesen kirúgják, felesége a váláson  gondolkodik, a gyerekeit gondozásba veszik vagy maguk lépnek meg otthonról.

Csak ordít lila fejjel, csapkod, kapkod és nem érti, miért nem érti a család és a világ, hogy ő csak jót akar, a belét kidolgozza, hogy jobb legyen a kölykeinek, ő szereti a feleségét és a gyerekeit. Sőt! A rokonaira is neki van gondja, szokott nekik egy kis mellékest is szerezni. A sógornak is a múltkor milyen jó kis zsíros fusimelót intézett!

Csak erőlködik, próbálkozik, durvul és nem érti, nagyon nem, hogy a szeretet, a gondoskodás nem ez. Vagy érti, csak nem tud máshogy létezni, hiszen ezt látta ő is otthon?

De a legnagyobb baj, hogy a gyerekek szívják meg a leginkább. Tud-e segíteni valaki vagy kénytelenek önmagukra számítani? Vajon mikor tudnak, mernek kilépni ebből a légkörből? Megtudják-e valaha is, hogy lehet másképp is élni? Normálisan, békésen.

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Bónuszpont jár azért, ha valaki megmondja, mi van ugyanitt jelenleg?! Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

Most, hogy minden alkotmányos akadály elhárult a magánvállalkozások önkényes baszogatása elől, a Fidesz 2013 a rezsicsökkentés éve címmel Facebook oldalt indított. Köszönet a képért.

A magunk részéről azt reméljük, hogy 2014 a rezsimcsökkentés éve lesz. Száz százalékkal.

A vihar nyomában támadt káoszban úgy tűnt, az országnak nincs gazdája, csak a mentők, a tűzoltók és a rendőrök lelkiismeretes és megfeszített munkájának köszönhető, hogy a sebesülteket ellátták, és megkezdődött a rend helyreállítása. A kormánnyal ellentétben ők tudták, mit kell tenniük.

Navracsics Tibor, 2006. augusztus 26.

A helyzet hihetetlen. Hihetetlen, hogy a hivatalos szervek töketlenkednek, hárítanak, mutogatnak, makogva magyarázkodnak de érdemit nem tesznek, nem tettek. És hihetetlen, hogy az egyszerű emberek pedig összefognak és segíteni próbálnak egymáson.

 Hihetetlen, hogy márciusban ekkora hó essen. De mégis megtörtént. Sokan az utakon, autópályákon rekedtek. Hosszú órák óta várnak segítségre, és nem történik semmi! A nyavalyás hóról, ítéletidőről már napokkal ezelőtt lehetett tudni. Gondolom — ó, én naív — hogy az illetékesek is tudtak róla. Persze, lehet, hogy tudtak, de a) pont leszarták, (írták otthon az ünnepi beszédet vagy készültek a hosszú hétvégére), b) nem gondolták, hogy ez ilyen komoly lesz. Hát ilyen komoly lett. Semmi előzetes csúszásmentesítés, hókotrók glédába állítása, helyi tótumfaktumok eligazítása, katasztrófavédők felkészítése. (Jaaaa, hogy ők védik a katasztrófát és nem megelőzik, bocs. Én kérek elnézést.)

S ha már bekövetkezik, hogy hosszú, tömött sorokban állnak különböző behavazott, szélátfúvással nehezített terepen az autók, akkor miért nem lehet azonnal segítséget nyújtani? Miért nincsenek forgalomirányító rendőrök? Miért nem lehet a szalagkorlátot megbontani, és a népeket az üres szembesávokba terelni? És hol van a mindenre kész TEK, hiperszuper eszközeivel? Miért nem lehet az üres sávokban katonai járművekkel legalább vizet, ételt és legfőképpen információkat vinni? A közszolgálati rádió miért nem segít folyamatos friss hírekkel?

A pályaudvarokon sem jobb a helyzet. Ott miért nem lehet legalább folyamatosan azt bemondani, hogy "Kedves utasaink, mi sem tudunk semmit, de erről tájékoztatjuk kedves utazóközönségünket".

Félreértések elkerülése végett: nem a mezei rendőrt, tűzoltót, katasztrófavédőt, vasutast akarom bántani. Ők nyilván teszik, amit tehetnek. Tisztelet és köszönet nekik. Azt gondolom, hogy a fejétől büdös a hal. A döntéshozó, parancsot adni tudó nagyemberek nem álltak a helyzet magaslatán. Hogy miért? A jó ég tudja. Talán a szokásos, cinikus és pökhendi hozzáállás, a „felelőtlen állampolgárok így jártak”-effektus miatt? A szakértelem hiányzik vagy a döntésképesség? Addig-addig cserélgették a vezetőket, strukturálgatták a szervezeteket, amíg aztán sikerült teljesen béna kacsává tenni mindet.

Nem lehet meghatottság nélkül (tök szentimentális leszek öregségemre) olvasni a facebookon, a neten azokat a híreket, amelyek arról szólnak, hogy magánszemélyek, egyszerű polgárok hogyan segítenek a bajba jutottakon. Szállással, meleg innivalóval, kajával. Respekt a Tesconak (a rohadt multija…), hogy kinyitotta nagyáruházait a rászorulóknak. Segítenék magam is, de messze vagyok és tehetetlen. Ennek tudja be a nyájas olvasó, hogy ez a poszt megszületett, mert legalább a dühömet és örömömet kiírom magamból. Talán még nincs veszve minden, talán az összefogás, az alulról jövő kezdeményezések adnak némi reményt arra, hogy nem veszett ki teljesen kis hazánkból a józan ész és a nem hivatalos problémamegoldás.

A hosszú hétvégére tekintettel különszámmal jelentkezik a sorozat. Az ilyen napokra tettem félre néhány olyan fotót, melyekről evidens ugyan, hogy hol készültek, de érdekességük/különlegességük miatt — úgy gondoltam — helyük van a szériában. Talán van miről beszélgetni, van mire rácsodálkozni.