Sosem értettem azokat a családokat, ahol tűrik az agresszív, durva apa basáskodását, mitöbb, kékmonoklis anyuka emígyen panaszkodik barátnőjének: „Nem szeret már a Józsi, egy hete meg sem vert.” A gyerekek pedig reszketve vagy dacosan tűrik a pofonokat, az ütlegeket, s hálás szívvel fogadják a néhanap kiosztott szeletcsokikat. Közben pedig élnek a létminimum közelében, csúsznak szépen lefele. S ha a tanító néni, szomszédok, a védőnő fellép a bántalmazó apuka ellen, akkor a derék férfiember lila fejjel, kidagadó erekkel kikéri magának, hogy senki ne merjen beleszólni az ő családi életébe, mert „kinekmiközehozzá??”
Aztán egy szép tavaszi napon megvilágosodtam: a szerencsétlen apa csak így képes kimutatni a szeretetét. Úgy tudja, hogy a családi életnek ez a rendje. Nyilván ezt látta ő is otthon, ez a tanult viselkedésmintája. Ez egy család életében is elég nagy probléma, országos méretben viszont katasztrófa.
Mert bizony ez nagyobb léptékben is így van. Ha kis hazánkat behelyettesítjük a családi képletbe, akkor így néz ki a família: Kormány(család)fő-apuka terrorizálja Frakció-anyukát, ordítva neveli – néha egy-egy taslit, kokit és sallert is kiosztva – gyerekeit. A gyerekek (név szerint: Zemberek, Népecske és a kis Ellenzék) pedig habitusuk, életkoruk alapján próbálnak reagálni. Zemberek értetlenül, némi félelemmel figyeli a családfőt és hálás-boldogan fogadja, ha nagy ritkán kap tőle egy-egy almát vagy egy csöppnyi rezsicsökkentést. Népecske – apjára kritika nélkül tekintő, szerelmetes leányka – harcosan nekimegy testvéreinek is, ha egy rossz szót is mernek szólni a faterra. A kis Ellenzék pedig dacol, visszapofázik és kétségbeesetten igyekszik kitörni a szerető családból. Frakció-anyuka rémült nyusziszemekkel, szótlanul tesz mindent, amit férje diktál. Hogy is merne ellentmondani, hiszen ki az úr a házban? Hát kinek a kenyerét eszi az egész család? Hát hova lenne nélküle?
A szomszédok (akik a vékony falon át kiválóan hallják a csetepatékat) kínosan feszengenek, ha a gangon találkoznak az apával, vagy szánakozva tekintenek az anyára. A gyerekek sulijából már szólt a gyermekvédelmis meg a helyi családsegítő szolgálatos is, sőt már az apa főnöke is próbált beszélni vele, de a férfi csúnya jelenetek közepette mindenkit elküldött a fenébe. Milyen jogon dumálnak bele az ő családi életébe? Mindenki törőggyön a saját dógával! És nem veszi észre, meglehet, hogy rövidesen kirúgják, felesége a váláson gondolkodik, a gyerekeit gondozásba veszik vagy maguk lépnek meg otthonról.
Csak ordít lila fejjel, csapkod, kapkod és nem érti, miért nem érti a család és a világ, hogy ő csak jót akar, a belét kidolgozza, hogy jobb legyen a kölykeinek, ő szereti a feleségét és a gyerekeit. Sőt! A rokonaira is neki van gondja, szokott nekik egy kis mellékest is szerezni. A sógornak is a múltkor milyen jó kis zsíros fusimelót intézett!
Csak erőlködik, próbálkozik, durvul és nem érti, nagyon nem, hogy a szeretet, a gondoskodás nem ez. Vagy érti, csak nem tud máshogy létezni, hiszen ezt látta ő is otthon?
De a legnagyobb baj, hogy a gyerekek szívják meg a leginkább. Tud-e segíteni valaki vagy kénytelenek önmagukra számítani? Vajon mikor tudnak, mernek kilépni ebből a légkörből? Megtudják-e valaha is, hogy lehet másképp is élni? Normálisan, békésen.
