B.Z. úr fogta az aktatáskáját, beletette a staniclit és kilépett az utcára. Rozsdás Géza hamvai voltak a stanicliban. Rozsdás kucsmákról írt verseket, sok-sok verset, negyven éven keresztül csak kucsmás verset írt. Nem jókat, nem rosszakat, olyan közepesféle kucsmás verseket. Egyszer, elkövetett egy hibát, megsütötte és megette a leánygimnázium VIII. B osztályának három tanulóját. De utána továbbra is kucsmákról írt verset. És hát előtte is. Sőt, ha belegondolunk, közben is a kucsmákról írt verseket. B.Z. soha nem értette, hogy miért mindig Rozsdás egyetlen hibájáról beszélnek, miért nem a kucsmás verseiről.
Az utcasarkon éppen hajléktalanokat akasztottak. Ez kissé felzaklatta, de megnyugtatta magát, hogy elszigetelt jelenségről van szó. Felfújják ezeket a dolgokat — mondta magában. A törvény szerint nem is szabad felakasztani a hajléktalanokat. Csak vasárnap. Vasárnap van? Péntek. Majdnem stimmel.
Nem is olyan koszosak ezek az utcák, amilyennek mondják őket — dünnyögte, és átlépett egy ló tetemén. Arra gondolt, hogy ha ez a ló élne, akkor felülhetne a hátára, kilovagolhatna a Nagyrétre, hallgathatná a hangosbeszélőt, és csipkebort kortyolgathatna. A ló nem egészen élt, de a gondolattól magától máris sokkal jobb lett a kedve. "Egy kis optimizmus kellene ennek az országnak, egy egészen kicsi optimizmus, nem kell mindent sötéten látni."
A hangosbeszélőben éppen arról volt szó, hogy a lakosság kilencvennyolc százaléka egyetért a Népnök javaslatával, miszerint legyen mindenből kettő. B.Z is azt szerette volna, ha a dolgokból kettő van. Két stanicli Rozsdás Géza. Halált a zsidókra! — üvöltötte a tömeg. Banánt a rigóknak, de miért? — kérdezte magától B.Z., de nem válaszolt.
Éppen leverték az utcatáblát egy Pék utcai házról. Pék vélhetően kommunista volt, ezért kellett leverni a táblát. Az utca új neve Pék lett. Ez a Pék rohamszuronyos volt a nagy háborúban, Rozsdás Géza jó barátja. Sajnos a házat a régi utcatábla tartotta egyben, és mielőtt az újat felszögelték volna, összeomlott.
"Még hogy itt nincs szabadság" — gondolta magában, és átadta az üdvőrségnek a magánnyugdíját. Mindig volt egy kis magánnyugdíj a felső zsebében, de azt nem lehet bevinni a Belvárosba, oda kell adni az üdvőrségnek, akik egy későbbi időpontban majd visszaadják. Már vagy másfél kiló magánnyugdíja volt az üdvőrségnél, akik vigyáztak rá.
B.Z. beért a hivatalba. Kivette a staniclit az aktatáskájából, és felrakta a polcra a helyére. B.Z.-nek az volt a dolga, hogy piros ceruzával aláhúzza a kitüntetettek nevét. Minden reggel megkapta a dossziékat a népnökségről, és személyesen döntött arról, hogy mindenkinek kivétel nélkül alá kell húzni a nevét. Vonalzót használt. A piros ceruzát is ő hegyezte ki.
Aznap a Húsüzem utcai fojtogatót kellett kitüntetnie. B.Z. sokat gondolkodott ezen az eseten. Először két milliméterrel a név alá helyezte a vonalzót, és egy puha ceruzát akart használni, de hosszas megfontolás után a keményebb ceruza mellett döntött. És túlhúzta. Fél centivel, de túlhúzta a vonalat. Még sohasem fordult elő vele ilyesmi. És ezt nem lehetett visszacsinálni, a főosztály évek óta nem kapott radírt.
B.Z. őszintén sajnálta a dolgot. Felnézett a staniclire, és méltatlannak érezte magát a feladatra. Percekig csak nézett maga elé. Aztán elővette a Közfürdő utcai kannibál dossziéját.
