Örülünk, Vincent?

Az állami fenntartású iskolákban nem cél, s minden valószínűség szerint nem is szükséges a pedagógusok elbocsátása

Balog Zoltán, 2012. szeptember 20.

      A világnak egy áprilisi délutánon lett vége. Legalábbis annak a világnak, amit én ismertem.

      Az életünk egy véget nem érő szieszta volt. Hoztam pár üveg Colónt, Pedro öcsém halat sütött, élveztük a jó időt, úgy volt, hogy este levillamosozunk anyámékhoz Chapineroba. Egy nagy vásznon dolgoztam, egész nap festettem, aztán lekapartam az egészet, minden ragadt az olajtól. A Mester azt mondta, hogy a kezem és a szemem már olyan mint az övé, csak még nem szokták meg egymást, ahogy a sok vörös sem szokta meg még a sok feketét. Szerettem a vöröset, a hosszú tubusban árult olcsó kárminvöröset, amelybe az ember annyi feketét kevert, hogy az éjszaka előtt utolsó pillanat színét lássa. Akkor még nem tudtam, hogy akkor kezdődött el az éjszaka előtti utolsó pillanat.

      Aznap negyed kettőkor, megölték Jorge Gaitant. Gaitan a legérdekesebb kolumbiai volt. Talán nem a legbölcsebb, nem a legjobb, de a legérdekesebb. Egy olyan ember, akitől egy kicsit mindig féltél, nem tudtad, hogy mire gondol valójában, de hinni tudtál benne, hogy arra gondolt, amire te. Meg Pedro, meg anyámék, meg a fiúk a galériában. Egy Juan Roa nevű ember lőtte le Gaitant. Senki sem tudja, hogy miért.  A világnak azon a délutánon lett vége, az volt az utolsó boldog nap az életemben. 

    Először nem értett senki semmit. Az emberek, mert akkor még emberek voltak, egy pillanatra megdermedtek, egy pillanatra ők maguk voltak Jorge Gaitan. 

    Aztán öldökölni kezdtek. Mintha tízezernyi fehér cápa támadt volna a városra. Meglincselték Juan Roát, megízlelték a vért, és csak öltek és öltek. Aznap több ezren haltak  meg Bogotában. Addig a napig, addig a délutánig lehettél diák, festő, boltos a Chapineróban,  attól kezdve vagy ők voltál vagy mi, vagy ezen az oldalon álltál vagy azon, nem volt más választásod. 

   Talán Alonsónak sem volt választása. Egy konzervatív lapnak dolgozott, amikor a Violencia elkezdődött. A lap Gomezt támogatta, az ország legbefolyásosabb konzervatív politikusát, akit nem sokkal később elnökké választottak. Gomez "bandolerót" látott mindenkiben, aki csak szemernyi kételyt is érzett iránta. A liberális lapok szerkesztői pár hónappal Gomez elnökké választása után elmenekültek az országból.

  Alonso világa azon a napon ért véget, amikor a főszerkesztő megbízta azzal, hogy írjon cikket az egyetemi klub és a "bandolerók" kapcsolatáról. Akkoriban a társasági rovatnál dolgozott, a fizetéséből éppen hogy csak megélt, pedig már elmúlt negyven. Amikor húszéves volt, megígérte magának, hogy negyvenéves korára háza lesz a Minachieróban. Hol az a ház? — kérdezte mindig magától, hol az a ház. Aztán megírta a cikket. És pár hét múlva ő lett a társasági rovat vezetője, háromszoros fizetéssel. Megismerték  a nevét a Párton belül, szinte már látta a minachierói ház spalettáit, az amerikai autót, a szép Maria Gonzalesszel a hátsó ülésen.  

 Pedrót egy halálbrigád ölte meg az egyetemi klubban pár órával azután, hogy Alonso cikke megjelent. Elnöki biztonsági egységnek hívták őket, vagy ahogy Gomez nevezte, az Elnök Angyalainak. 

  Eltelt néhány hónap. Alonsót már nem érdekelte a ház, az amerikai autó, és a szép Maria Gonzales sem. Revolvert vásárolt, egy angol zárat tetetett fel az ajtajára. Valaki követte. Soha nem látta, csak érezte. Valamit érzett, valamit, amitől rettegett, ami miatt percenként meg kellett fordulnia az utcán. Úgy hívta, a Holló. Soha nem látta a Hollót, ahogy senki más sem, akinek kétségbeesetten elmondta, hogy követi őt. A kerületi rendőrparancsnok kirendelt egy hadnagyot, aki napokig járt Alonso nyomában. Ő sem látta a Hollót. Megbolondult a fickó, megbolondult — mondta a hadnagy Olisario őrnagynak. 

 Alonso 1951 májusában Párizsba szökött. A kolumbiaiak összetartottak. Egy olyan liberális újságíró osztotta meg vele a lakását, akivel halálosan gyűlölték egymást Bogotában. Valamennyi pénzt is kapott az emigráns szövetségtől, és szereztek neki egy spanyol fordítói munkát. Nem élt jól, de újra tudott aludni, egészen szeptemberig. A kávéházból jött hazafelé, amikor megérezte a Hollót. Nem látta, nem hallotta, hanem érezte. Minden nap más úton ment az irodába, más bisztróban ette meg a szendvicsét, néha megállt egy kapualjban, és várta, hogy feltűnik a Holló, de soha nem látott semmit. 

 Pontosan tudta, hogy miért keresi a Holló, pontosan tudta, hogy a cikkről van szó, arról az átkozott cikkről, amit a minachierói házért írt. 

Egy nap, az éjszaka előtti utolsó pillanatban, éppen ki akarta nyitni a háza kapuját, amikor egy férfi leszúrta. Élete utolsó percében jött rá, hogy a Holló szagát érezte mindig, a hosszú tubusban árult, olcsó kárminvörös és a fekete festék szúrós szagát. 

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

     Az Elnök aláírta a törvényt, mely a kormánypárt szerint orvosolta a nép és az ország fájdalmát. Minden tökéletesen megfelelt a jogállami előírásoknak. Kétharmados többséggel, négy évre felhatalmazták a kormányt, hogy törvényeket hozzon. Ettől kezdve, a törvényeknek nem kellett feltétlenül megfelelni az alkotmánynak. 

     A végrehajtó hatalom első embere beszédében felhívta a figyelmet a keresztény szellemiségére, és megígérte, hogy minden felekezetet és népcsoportot igazságosan fognak kezelni. Bár azt is hozzátette, hogy egyes egyházakat bizonyos csoportok bűncselekmények leplezésére használtak fel. 

    Egy nappal azelőtt a kormánypárt és egy kisebb kereszténydemokrata párt vezetője megegyezett arról, hogy megszavazzák a törvényt.

     A baloldal jelentős része már nem is vett részt a szavazáson. 

     A Nyugat egy része aggodalmát fejezte ki, már korábban sem támogatta a vezető unortodox módszereit. A lakosság túlnyomó többsége azonban kiállt a vezére mellett, aki a nemzet megmaradásáról szónokolt, vérről és földről, a nemzet harcáról, ami az ő személyes harca volt. Megígérte a népének, hogy  a dolgok jobbra fordulnak, az országra minden más nemzet fel fog nézni. Óriási közmunkaprogram indult el, hatalmas stadionokat építettek,  majdnem mindenki együttműködött a rendszerrel. 

     Minden tökéletesnek tűnt, az emberek végre bíztak a vezetőjükben. Csak marginális csoportok elégedetlenkedtek, diákok, értelmiségiek, baloldaliak és liberálisok, de szinte senki sem figyelt rájuk. Aztán lassan eltűntek ők is.

      Az ország vezetője pedig megvalósíthatta élete álmát. A nép mellette állt, és amikor tizenkét évvel később a szövetségesek elfoglalták Németországot, senki sem értette, hogy mit rontottak el.  (*)

2000-ben egy Ciarán Tobin nevű ír cégvezető halálra gázolt két kisgyereket Leányfalun a járdán. A magyar bíróság két év múlva távollétében három év fogházra ítélte. Azért a távollétében, mert Tobin az eljárás alatt legálisan hazatávozott, és aztán cseszett visszajönni. A magyar hatóságok azóta képtelenek érvényesíteni a jogerős büntetés letöltésére hozott határozatukat. Legutóbb az ír Legfelsőbb Bíróság állapította meg, hogy az ír kormánynak nem kell kiadnia Tobint a magyar hatóságoknak, mivel – ha jól értettem – az ír parlament hiányosan ültette át a megfelelő uniós jogot, és a bíróság abból a jogforrásból ítél, ami van.

Ez a poszt nem arról akar szólni, hogy mit cseszett el a magyar igazságszolgáltatás, sem arról, hogy mit cseszett el az ír vagy az uniós jogrendszer.

Ez a poszt most arról fog szólni, hogy Navracsics az elcseszett Tobin-ügyet akarja felhasználni annak bebizonyítására, hogy az Unió kettős mércével méri Magyarországot, pedig erre nem szolgáltunk rá.

Barangolások a múltban. Képek az internet rejtett zugaiból. Merre járunk?

Tippeket a kommentekbe kérünk, megfejtés majd ugyanott...

      Első fokon elmarasztalták Karsai Lászlót, mert neonácinak nevezte a Jobbikot. A Jobbik úgy beszél, mint a neonácik, úgy gondolkozik mint a neonácik, úgy is néz ki mint a neonácik, de tilos neonácinak nevezni, mert az sértő. A zsidókra akármit mondhat egy jobbikos a Parlamentben, de nehogy már vissza lehessen nekik szólni.

      Rendben van, nevezzük a Jobbikot neonüci hámrangyóknak. Az ember ne legyen sértő.

      Olvasom, hogy Balog Zoltán miniszter, ez a szúrházi pitkány, letolta az amerikai nagykövetet, mert ők ugyan nem tüntettek ki egy egyiptomi aktivistát, aki  necces dolgokat hordott össze a Twitteren, de akkor is... Igaz, hogy az Echo TV gyakorlatilag a kormány házi tévéje, és a tulajdonosának éppen most adott plecsnit a Fidesz, de az egyiptomi aktivista nemkitüntetése pontosan olyan dolog, mint ennek a rutardált Szaniszlónak a Táncsics-díja. 

     Vagy itt van ez a Lázár János nevű tagló. Elmagyarázza az újságírónak, hogy az amerikai alkotmányt két év alatt tízszer is kiegészítették, tehát.... Azt elfeledi ez az burom, hogy a Bill of Rights-ról van szó, ami egy darab módosítás volt tíz  kiegészítéssel, és éppen az ellenzéki antiföderalisták megnyugtatását szolgálta. A Fidesz  mirháit úgyis csak az érdekli, hogy megint milyen jól megmondta ez a fuszkalap.

    Ne legyünk sértők. De nevezzük a micskes fürgeket micskes füregeknek. Mert azok. És kedves Szanyi kapitány, ezentúl a kisujját mutassa be ezeknek! Mi tökéletesen érteni fogjuk, és sokkal olcsóbb.