Az Elnök aláírta a törvényt, mely a kormánypárt szerint orvosolta a nép és az ország fájdalmát. Minden tökéletesen megfelelt a jogállami előírásoknak. Kétharmados többséggel, négy évre felhatalmazták a kormányt, hogy törvényeket hozzon. Ettől kezdve, a törvényeknek nem kellett feltétlenül megfelelni az alkotmánynak.
A végrehajtó hatalom első embere beszédében felhívta a figyelmet a keresztény szellemiségére, és megígérte, hogy minden felekezetet és népcsoportot igazságosan fognak kezelni. Bár azt is hozzátette, hogy egyes egyházakat bizonyos csoportok bűncselekmények leplezésére használtak fel.
Egy nappal azelőtt a kormánypárt és egy kisebb kereszténydemokrata párt vezetője megegyezett arról, hogy megszavazzák a törvényt.
A baloldal jelentős része már nem is vett részt a szavazáson.
A Nyugat egy része aggodalmát fejezte ki, már korábban sem támogatta a vezető unortodox módszereit. A lakosság túlnyomó többsége azonban kiállt a vezére mellett, aki a nemzet megmaradásáról szónokolt, vérről és földről, a nemzet harcáról, ami az ő személyes harca volt. Megígérte a népének, hogy a dolgok jobbra fordulnak, az országra minden más nemzet fel fog nézni. Óriási közmunkaprogram indult el, hatalmas stadionokat építettek, majdnem mindenki együttműködött a rendszerrel.
Minden tökéletesnek tűnt, az emberek végre bíztak a vezetőjükben. Csak marginális csoportok elégedetlenkedtek, diákok, értelmiségiek, baloldaliak és liberálisok, de szinte senki sem figyelt rájuk. Aztán lassan eltűntek ők is.
Az ország vezetője pedig megvalósíthatta élete álmát. A nép mellette állt, és amikor tizenkét évvel később a szövetségesek elfoglalták Németországot, senki sem értette, hogy mit rontottak el. (*)
