A Vincent-blog elköltözött

Ez nektek vicces?

nem felejtünk.jpg

 

 


 

Jobban teljesít...


Orbán Pinocchio thumb.jpg

FRISSÍTVE!

Itt az újabb történelmi csúcs

A központi költségvetés bruttó adóssága: 2010. május: 19.933,4 Mrd Ft; 2011. május: 21.116,5 Mrd Ft; 2012. május: 21.180,9 Mrd Ft; 2013. május: 21.765,4 Mrd Ft; 2014. október 24.736 Mrd Ft;2015. június 6. 24 847 Mrd F

 

Szűjjé má'!
tumblr_nzd85jlxqr1qd6fjmo1_1280.jpg

 



 

Te már bekövetted?

 

Vincent tumblr Falus.JPG

 


 

Vincenzúra

Troll Vincent.jpg

Figyelem! A Vincent szerzői — főszabályként — maguk moderálják a posztjaikra érkező hozzászólásokat. Panaszaitokkal vagy a mellékhatásokkal a poszt írójához forduljatok!

Köszönettel: Vincent Anomália

Címkék

abszurd (39) áder (5) adózás (11) alkotmány (45) alkotmánybíróság (10) államosítás (7) arcképcsarnok (14) ascher café (24) a létezés magyar minősége (6) bajnai (16) bank (7) bayer (23) bayerzsolt (14) békemenet (7) bkv (7) bloglossza (14) borzalmasvers (156) cigány (7) civilek (5) civil társadalom (8) demokrácia (24) deutsch tamás (6) devizahitelek (9) dogfüggő (10) egyház (10) ellenzék (7) erkölcs (17) érték (19) Érvsebész (11) eu (13) eu elnökség (8) felsőoktatás (15) fidesz (76) fideszdemokrácia (7) film (12) filozófia (13) foci (12) focijós (19) focikvíz (54) focitörténelem (94) fritztamás (6) gasztrowhat (9) gavallérjános (10) gazdaság (8) gengszterkrónikák (14) gyurcsány (27) hangfal (98) heti válasz (19) hétköznapi történetek (32) hétvége (44) hoax (5) hülyék nyelve (16) hülyeország (165) idézet (768) igazságszolgáltatás (6) imf (26) indulatposzt (11) interjú (7) járai (12) jobbik (17) jogállamiság (33) kampány (12) kampányszemle (9) katasztrófa (5) katonalászló (21) kdnp (9) kétharmad (16) költségvetés (21) könyvszemle (9) konzervatív (18) kormányváltás (22) kormányzás (42) kósa (8) kövér (11) kultúra (21) kumin (14) lánczi (5) lázár jános (12) levelező tagozat (12) lmp (8) longtail (10) magánnyugdíj (25) mandiner (15) március 15 (8) matematika (9) matolcsy (44) mdf (5) média (48) melegek (8) mesterházy (7) mnb (5) mosonyigyörgy (7) mszp (32) mta (5) napitahó (7) navracsics (14) nedudgi (15) nekrológ (11) nemigazország (5) nemzeti együttműködés (5) ner (11) nyugdíj (5) oktatás (12) önkormányzatok (6) orbán (46) orbanisztán (15) orbánizmus (101) orbánviktor (65) országgyűlés (6) pártállam (23) politika (14) polt (5) program (9) retró (22) retro (115) rettegünk vincent (14) rogán (9) sajtó (22) sajtószemle (6) schmitt (38) selmeczi (8) semjén (6) simicska (7) sólyom (7) spoof (19) stumpf (5) szász (6) századvég (7) szdsz (9) szijjártó (16) színház (35) szlovákia (5) szszp (5) tarlós (12) társadalom (50) törökgábor modul (8) történelem (5) tudjukkik (22) tudomány (17) tüntetés (17) ügyészség (9) választás (37) vb2010 (19) vendégposzt (68) videó (11) vincent (10) Vincent szülinap (6) voks10 (7) vörösiszap (16) zene (23) Címkefelhő

Az újságíró és a halál

2013.03.26. 00:39 | jotunder | 14 komment

      A világnak egy áprilisi délutánon lett vége. Legalábbis annak a világnak, amit én ismertem.

      Az életünk egy véget nem érő szieszta volt. Hoztam pár üveg Colónt, Pedro öcsém halat sütött, élveztük a jó időt, úgy volt, hogy este levillamosozunk anyámékhoz Chapineroba. Egy nagy vásznon dolgoztam, egész nap festettem, aztán lekapartam az egészet, minden ragadt az olajtól. A Mester azt mondta, hogy a kezem és a szemem már olyan mint az övé, csak még nem szokták meg egymást, ahogy a sok vörös sem szokta meg még a sok feketét. Szerettem a vöröset, a hosszú tubusban árult olcsó kárminvöröset, amelybe az ember annyi feketét kevert, hogy az éjszaka előtt utolsó pillanat színét lássa. Akkor még nem tudtam, hogy akkor kezdődött el az éjszaka előtti utolsó pillanat.

      Aznap negyed kettőkor, megölték Jorge Gaitant. Gaitan a legérdekesebb kolumbiai volt. Talán nem a legbölcsebb, nem a legjobb, de a legérdekesebb. Egy olyan ember, akitől egy kicsit mindig féltél, nem tudtad, hogy mire gondol valójában, de hinni tudtál benne, hogy arra gondolt, amire te. Meg Pedro, meg anyámék, meg a fiúk a galériában. Egy Juan Roa nevű ember lőtte le Gaitant. Senki sem tudja, hogy miért.  A világnak azon a délutánon lett vége, az volt az utolsó boldog nap az életemben. 

    Először nem értett senki semmit. Az emberek, mert akkor még emberek voltak, egy pillanatra megdermedtek, egy pillanatra ők maguk voltak Jorge Gaitan. 

    Aztán öldökölni kezdtek. Mintha tízezernyi fehér cápa támadt volna a városra. Meglincselték Juan Roát, megízlelték a vért, és csak öltek és öltek. Aznap több ezren haltak  meg Bogotában. Addig a napig, addig a délutánig lehettél diák, festő, boltos a Chapineróban,  attól kezdve vagy ők voltál vagy mi, vagy ezen az oldalon álltál vagy azon, nem volt más választásod. 

   Talán Alonsónak sem volt választása. Egy konzervatív lapnak dolgozott, amikor a Violencia elkezdődött. A lap Gomezt támogatta, az ország legbefolyásosabb konzervatív politikusát, akit nem sokkal később elnökké választottak. Gomez "bandolerót" látott mindenkiben, aki csak szemernyi kételyt is érzett iránta. A liberális lapok szerkesztői pár hónappal Gomez elnökké választása után elmenekültek az országból.

  Alonso világa azon a napon ért véget, amikor a főszerkesztő megbízta azzal, hogy írjon cikket az egyetemi klub és a "bandolerók" kapcsolatáról. Akkoriban a társasági rovatnál dolgozott, a fizetéséből éppen hogy csak megélt, pedig már elmúlt negyven. Amikor húszéves volt, megígérte magának, hogy negyvenéves korára háza lesz a Minachieróban. Hol az a ház? — kérdezte mindig magától, hol az a ház. Aztán megírta a cikket. És pár hét múlva ő lett a társasági rovat vezetője, háromszoros fizetéssel. Megismerték  a nevét a Párton belül, szinte már látta a minachierói ház spalettáit, az amerikai autót, a szép Maria Gonzalesszel a hátsó ülésen.  

 Pedrót egy halálbrigád ölte meg az egyetemi klubban pár órával azután, hogy Alonso cikke megjelent. Elnöki biztonsági egységnek hívták őket, vagy ahogy Gomez nevezte, az Elnök Angyalainak. 

  Eltelt néhány hónap. Alonsót már nem érdekelte a ház, az amerikai autó, és a szép Maria Gonzales sem. Revolvert vásárolt, egy angol zárat tetetett fel az ajtajára. Valaki követte. Soha nem látta, csak érezte. Valamit érzett, valamit, amitől rettegett, ami miatt percenként meg kellett fordulnia az utcán. Úgy hívta, a Holló. Soha nem látta a Hollót, ahogy senki más sem, akinek kétségbeesetten elmondta, hogy követi őt. A kerületi rendőrparancsnok kirendelt egy hadnagyot, aki napokig járt Alonso nyomában. Ő sem látta a Hollót. Megbolondult a fickó, megbolondult — mondta a hadnagy Olisario őrnagynak. 

 Alonso 1951 májusában Párizsba szökött. A kolumbiaiak összetartottak. Egy olyan liberális újságíró osztotta meg vele a lakását, akivel halálosan gyűlölték egymást Bogotában. Valamennyi pénzt is kapott az emigráns szövetségtől, és szereztek neki egy spanyol fordítói munkát. Nem élt jól, de újra tudott aludni, egészen szeptemberig. A kávéházból jött hazafelé, amikor megérezte a Hollót. Nem látta, nem hallotta, hanem érezte. Minden nap más úton ment az irodába, más bisztróban ette meg a szendvicsét, néha megállt egy kapualjban, és várta, hogy feltűnik a Holló, de soha nem látott semmit. 

 Pontosan tudta, hogy miért keresi a Holló, pontosan tudta, hogy a cikkről van szó, arról az átkozott cikkről, amit a minachierói házért írt. 

Egy nap, az éjszaka előtti utolsó pillanatban, éppen ki akarta nyitni a háza kapuját, amikor egy férfi leszúrta. Élete utolsó percében jött rá, hogy a Holló szagát érezte mindig, a hosszú tubusban árult, olcsó kárminvörös és a fekete festék szúrós szagát. 

süti beállítások módosítása