Örülünk, Vincent?

Ma már természetes, ha Budapestről azt mondják: a nemzet fővárosa. Pedig ünnepeinken négy éve még román színekre emlékeztető zászlók lobogtak a hidakon. Itt húsz éven át tabuként kezelték a magyarság ügyét, de ön leszámolt a liberális dogmákkal, s ezzel feltehetően elvesztette a liberális szavazók egy részét. Nem bánja?

Szabó Zsolt (MNO.hu) Obersovszky-díjas újságíró kérdése Tarlós Istvánhoz

2014. július 10.

       Hónapok óta nem jártunk a jazz klubban. Lausanne-ban voltunk, aztán Pesten, és mindig közbejött valami. Hétfő esténként idős emberek játszanak a pubban. Nem tudom mikor kezdték el, sok-sok évvel ezelőtt. A pub névadója egy helyi úriember volt, a háza úgy száz méterre van a pubtól.  Ő egy egyszerű ember volt, csak a kedves papája meg a fia volt Anglia királya. Ez egy ilyen ország. 

      Eredetileg a zongoristáról akartam írni. Amikor először itt jártunk egy sarokban ült, a sörét itta, nagyon-nagyon lassan, ahogy errefelé isszák. Aztán a szünetben odaült a zongorához. A jazz erről szól. A nyolcvanhárom éves törékeny öregemberekről, akik a szünetben odaülnek a zongorához. Olyanok, mint a mi cigányzenészeink. Elég egy szó, egy félmosoly, és tudják, hogy mikor lép be a basszgitáros, a klarinétos és a pozános. Akkor is játszotta már ezt a számot, amikor én még pajzán gondolat sem voltam. 

      A Harcsa Veronika jut róla eszembe, a kislány, aki kiáll az emberek elé, fehéren és ötvenkilósan, mint egy inverz Aretha Franklin, aztán mégis működik a dolog. Mindig működik a dolog, ha az ember belerakja az életét. Mindig erről írok. Arról, hogy az embernek bele kell raknia az életét a dolgokba. 

     Szünet volt, a pozános, alig fiatalabb mint az apám, odajött hozzánk. Beszélgettünk. Szimpla angliai történet. A helyi Kétfarkú Kutya Párt tagjaként kezdett politizálni, aztán  - egyszerű brit kocsmáról van szó - EP képviselő lett a radikális párt színeiben és egy ideig ő volt a párt főtitkára. Annak a radikális jobboldali pártnak, amelyik most éppen megnyerte a brit EP választást. Nukleáris fizikából doktorált és a monetáris politika professzora lett. Belerakta az életét a dolgokba. Fogalmam sincs, hogy milyen politikus volt, de szeretem, ahogy pozánozik. 

   Nem ő volt az első EP képviselő, akit ismertem. Már írtam anyám gyerekkori barátnőjének a fiáról, aki szintén EP-képviselő lett. A FIDESZ EP-képviselője, ha valakinek esetleg kételyei lennének. Szeretem ezt a fejlődési ívet, olyan jellemző. Soha nem leszek angol, legfeljebb angolmagyar, mint valami hathárom. 

  Ma egy kicsit kevesebbet értek a világból annál, mint amennyit tegnap értettem. És ez csodálatos. 

       "Azt is tudjuk hogy a bankok önmagukban is erősek, bátrak és ravaszak. Ravaszak, mint a példázatban a denevérek; ha denevérekre vetik ki az adót, akkor a fogukat mutatják, ha az egerekre vetik ki, akkor a szárnyukat." (Orban Viktor a Parlamentben)

        Az elmult evekben Orban csak NATO-kompatibilis dakota peldazatokat hasznalt a beszedeiben.

        Ez viszont egy sziberiai nepmese.   Gratulalunk, Vlagyimir Vlagyimirovics. Mikor lesz adomentes az otthoni vodkafozes?

Álomnál már több a budapesti olimpia! Ha mindenki egy irányba húz, Budapest hiteles, versenyképes pályázóként szállhat harcba a 2028-as olimpia megrendezéséért

Borkai Zsolt 2014. július 7.

Az édesbús nosztalgia puhameleg pocsolyájában tovább dagonyázva szemezgetek boldogult ifjúkorom nagy kedvenceiből. Egyben ezúton szereznék néhány kellemes, párás szemű percet előző posztom rajongóinak, kortársaimnak, a rock és a múltbarévedés szerelmeseinek.

Kívülállók számára már-már érthetetlen, nekünk szinte közhelyes, hogy mennyire áthatja a magyar néplelket (bármi is legyen az…) a fájdalom, a kudarc, a sorsfordító vereség és a tragédia – úgy általában.

Üldöztetésünk toposszá válik, melynek szárnyán kiválasztott néppé leszünk – Európa védelmezője, Európa éléskamrája stb. - melyet becsapnak, elárulnak, elnyomnak… - mert mi amúgy jobbak vagyunk, különbek lennénk másoknál, csakhát...

Így ringatjuk magunkat szenvedéstörténetünk kiemelkedő eseményein, Mohácsban, Trianonban, Muhiban (az istennek nem bírjuk megjegyezni, hogy nem tatárok, hanem mongolok...), vagy ha éppen fociról van szó, akkor Marseille-ben. Néha annyira átadjuk magunkat ennek az érzésnek (vö: és akkor az önsajnálat bűnébe esünk), hogy Árvácska hozzánk képest hedonista császárnak tűnik.

Hogy a múlton érdemes-e merengeni, vagy ez csak ürügy arra, hogy a jelenben inkább ne csináljunk semmit, azt ki-ki maga dönti el. Mindenesetre most adok hozzá egy újabb történetet.

Szomorkás ősz, végeláthatatlan dugók, vigasztalanul zuhogó eső, reménytelenül távoli nyár.

Itt már csak egy szétdohányzott, karcos férfihang és egy régi sláger segíthet!

          Akkor, amikor gyerek voltam, még volt hangjuk a színészeknek. 

          Akkor az  emberek még hallgattak rádiót. Nem zenét, hanem rádiót. Volt Szabó család, meg rádiószínház, ahol a bemondó részletesen elmesélte, hogy mi van a színpadon, meg volt hajóvontáktalálkozásatilos, amit persze nem értettem, de nagyon szerettem. 

          Akkor a televízióban voltak úgy nevezett tévéjátékok. Nem sorozatok, nem szappanoperák, hanem tévéjátékok, olyan filmféle dolgok.

           Akkor még voltak magyar filmek a moziban. Egy olyan országban, amelyik nem nagyon akarta, hogy a polgárai elgondolkodjanak a rendszer mibenlétéről rengeteg filmet csináltak, és ezek egy része rólunk szólt. Valaki megengedte, hogy megcsinálják a Húsz órát és a Sodrásban-t. Senki sem tudja, hogy miért. 

          Akkor volt egy film, a Legenda a vonaton, amelyikben volt egy cigányfiú, a Lakatos, őt játszotta a fiatal Sztankay. A Sinkovits Imrével, a Szirtes Ádámmal, a Madaras Józseffel.

          Akkor persze még nem éltem, csak később láttam a tévében, mert a tévében, az egyetlen csatornán, időnként magyar filmeket is vetítettek. 

          Akkor a Bors Máté nevű kommunista volt a Sztankay, egy sorozatban, az Oszival és a Dezsővel, azaz Koncz Gáborral és Bujtor Istvánnal, meg a fiatal Kern Andrással, Antal Imrével, Tordyval, Gobbi Hildával.

          Akkor a Torday Teri volt szép, a Pálos Zsuzsa, meg az Almási Éva. Szilveszterkor a Lollobrigida volt a kabaréműsorban, és azok a szilveszteri tévéműsorok, akkor,  valamiért nagyon fontosak voltak az embereknek.

          Akkor a Ruttkai volt a sztár, a Gábor Miklós, a Latinovits meg a Básti Lajos, és akkor a Bene Feri meg a Fazekas volt a gombfocicsapatomban. 

          Akkor még volt hangjuk a színészeknek. A Tomanek Nándornak, akinél egyszer tévét néztem a Katona József utcában, a Kálmán Györgynek, a Márkus Lászlónak, a Tyll Attilának, nyolcéves koromban is megismertem a hangjukat a rádióban. 

          Valamiből kimaradnak a gyerekeink. Kimaradnak az "akkor"-ból. Kimaradnak az egyforma híradókból, az egyforma autókból, az egyforma pártkongresszusokból, az erdértfaházból, a szot-üdülőből, az ízűszörpből, az omniareklámból, a sarlósistvánból és a gáspársándorból...

        ..... és kimaradnak a Sztankay hangjából, mert akkor még volt hangjuk a színészeknek.