Kívülállók számára már-már érthetetlen, nekünk szinte közhelyes, hogy mennyire áthatja a magyar néplelket (bármi is legyen az…) a fájdalom, a kudarc, a sorsfordító vereség és a tragédia – úgy általában.
Üldöztetésünk toposszá válik, melynek szárnyán kiválasztott néppé leszünk – Európa védelmezője, Európa éléskamrája stb. - melyet becsapnak, elárulnak, elnyomnak… - mert mi amúgy jobbak vagyunk, különbek lennénk másoknál, csakhát...
Így ringatjuk magunkat szenvedéstörténetünk kiemelkedő eseményein, Mohácsban, Trianonban, Muhiban (az istennek nem bírjuk megjegyezni, hogy nem tatárok, hanem mongolok...), vagy ha éppen fociról van szó, akkor Marseille-ben. Néha annyira átadjuk magunkat ennek az érzésnek (vö: és akkor az önsajnálat bűnébe esünk), hogy Árvácska hozzánk képest hedonista császárnak tűnik.
Hogy a múlton érdemes-e merengeni, vagy ez csak ürügy arra, hogy a jelenben inkább ne csináljunk semmit, azt ki-ki maga dönti el. Mindenesetre most adok hozzá egy újabb történetet.
Ma van az évfordulója egy elfeledett ütközetnek, melyet magyar földön vívtak. Kimenetele már akkor közömbös volt az utókorra nézve amikor megvívták, hiszen nem fordíthatta meg az ország sorsát. Az már eldőlt négyszáz évre előre: alig két héttel vagyunk ugyanis Mohács után.
Ha a 11-es úton haladunk Esztergom felé és elhagytuk Visegrádot, de mögöttünk van már Dömös és Pilismarót is, az út éppen arra készül, hogy majd a Búbánat völgyénél besimulna a folyó és a hegyek közé, de előtte áthaladunk egy sosemvolt településen. Úgy hívják Basaharc.
Jobbról egy étterem (barátaim itt pár éve a velős pacalt ízlelgették, miközben én remek Cordon Bleu-t ettem), balra egy idősek otthona, a közelben pedig egy lovasfarm, de semmi egyéb. Nincsen lakóház, templom, kocsma, még csak egy elhagyott temető sem. Hogy valaha itt legalább egy uradalom állt, annak mementójaként ott mered a magasba egy valaha volt kőkapu két, a semmibe nyíló hatalmas oszlopa.
A basaharci (basarci) úti fogadóról egyébként már említést tesz Thirring Gusztáv 1929-es „A Pilis-Visegrádi hegység részletes kalauza” című turistakönyve is, amelyben megemlíti, hogy a hagyomány szerint a Basaharc-dűlőben érték utol a portyázó törökök a menekülő magyar kisnemeseket és parasztokat, a mohácsi vész után.
Közülük való volt az egytelkes nemes katona – bizonyos Dobozi Mihály - a korabeli írások adatai szerint nagy valószínűséggel a fejérmegyei Dobozról (ma Alcsútdoboz) származott, akinek lova útközben összeesett, és akkor felesége, Farmosi Ilona kérésére leszúrta ifjú hitvesét, ő maga pedig elesett a török túlerővel folytatott küzdelemben. Ezt a jelenetet örökíti meg Székely Bertalan híres festménye.
A szájhagyomány azonban téved! Mára már biztosnak látszik, hogy a tragikus ütközetre (és benne Doboziék drámájára) nem itt, hanem jó egynapi járóföldre innen, Pusztamaróton került sor.
Kitartónak és eltökéltnek kell lennünk, ha meg akarjuk látogatni a csatateret. Bajna és Bajót közötti úton kell átvágnunk, ahol olyan keskeny az aszfaltcsík, hogy az irdatlan méretű nyergesvontatók jókora farakományokkal a hátukon – padka híján – fél kerékkel a mezőre hajtva kerülik el egymást. Célunkhoz vezető úton megállunk feltölteni kulacsainkat Péliföldszentkereszten, ahol szaléziánusok rendházán át vezet az út a forráshoz. Aztán továbbhajtunk két autóval a dombos, néptelen tájon. Pedig ez még csak a kezdet.
Szinte véletlenül vesszük észre azt a kis jelentéktelen földutat, amelyet a szembejövő forgalomnak zöld tábla jelez: Pusztamarót.
Egy falu, amely már nincsen. De ezt majd csak később tudjuk meg. Úttalan utakon haladunk befelé a végtelen sűrű erdőbe. Keresztbedőlt fák, mély és sötét erdő igyekszik elbizonytalanítani az utazót aki erre téved. Sehol egy jelzés, egy tábla, egy életre utaló jel. Az ember már elbizonytalanodna, visszafordulna ha nem elég elszánt, hisz erre nem lehet már semmi. Biztosan elnéztünk valamit, egy elágazást, egy irányjelzőt, de nyoma nincsen annak, hogy jó irányba tartanánk. A leeresztett ablakokon vadszedertől roskadozó ágak hajolnak be, amint a terepjáróvá avanzsált járműveink olykor tengelyig merülve a vízben, azért kerülgetik a hatalmas kátyúkat. Cikk-cakkban megyünk előre, mintha közben lőnének ránk.
Mikor már feladnánk a reményt, még egy utolsó próbatétel következik. Egy útelágazáshoz érünk. Medgyessy Péter már tíz éve lemondott. Hogyan döntsük el, hogy merre menjünk?
Természetesen (?) jobbra tekerjük a kormányt. És meglesz a jutalma. Csupán öt percnyi zötykölődés után az út baloldalán feltűnik egy traktor, amit vagy 30 éve leparkoltak a fa alá, szemben pedig egy úttörő cserkésztábor.
Innen már csak 200 méter és kiérünk a helyre, ahol egykor a csatatér lehetett.
Az erdő oltalmában ott bújik meg, ami az egykori Pusztamarótból megmaradt. Egy kis temető. A legkorábbi sír amin még ki tudtuk olvasni a dátumot, az 1780-as évekből származik. A legfrissebbiken pedig ez áll: 1906-1957.
Az egyik sírból ekkora fa nőtt
A török hódoltság után svábokkal telepítették be a falut, hogy aztán a II. világháború után kitelepítsék őket innen, majd bányászcsaládok vették birtokba a települést. A múlt század hetvenes éveire azonban beköltöztek Dorogra, Tatabányára így a falu elnéptelenedett. Egyetlen ház sem maradt utánuk. Csak a temető a fák alatt.
Mellette a tisztás, ahol a csata emlékműve áll. Mészkőből faragott, boltíves oszlopok. Az állapotukból ítélve nem öregebb egy évtizednél.
Valahol itt került sor a mészárlásra. Pedig a menekülő magyarok jó helyet választottak a védekezésre. A völgykatlan egy magasabb részén – körös-körül mocsaras, ingoványos területtel – szekértáborba rendeződtek és úgy várták be az üldöző akindzsiket.
Szinte hihetetlen, hogy abban a korban, mindössze két hét alatt a törökök idáig eljutottak! A könnyűfegyverzetű portyázó lovasság nem bírt az erős szekérvárral. Három napig tartott az ostrom és Budáról erősítésre, skorpió-ágyúkra volt szükségük, hogy megbontsák a védelmet. Ennek viszont már nem volt ellenszere.
A védvonalat áttörő törökök itt lekaszaboltak mindenkit. Férfiakat, nőket, öregeket, gyerekeket. Innen menekülőben esett el a feleségét feláldozó Dobozi Mihály is.
A sűrű erdő közepén álló kis tisztás, közepén a külvilágtól elrejtett, magányos emlékművel egyszerre szimbolizálja a csatát, az elesetteket és azt is, ahogyan róluk megfeledkeztünk.
Pedig a veszteség Mohácsnál is súlyosabb volt.
Ott a csatában 16-20.000 ember veszett oda. Pusztamarótnál úgy mondják akár 25.000.
1526 szeptember 13-tól 15-ig tartott az ütközet.
Ha tudtok, egyszer látogassatok el oda.
