Örülünk, Vincent?

        Orbán Viktor szerint egyetlen kérdést sem lehet tabuként kezelni. Tényleg? Megmutatom milyen, amikor nem kezeljük a kérdéseket tabuként. 

        1. tabu:    A magyar egy tehetséges nép, különleges észjárással.

        Benedetto Croce-val szólva: lófaszt tehetséges nép, lófaszt van neki különleges észjárása. A magyarok úgy nagy általánosságban elég szomorú dolgokra vannak szocializálva, sajnos nem túl versenyképesek, és természetesen nincs nekik semmiféle észjárásuk. Amennyiben ez a felcsúti dolmányos vízityúk esetleg újra a számítógép feltalálására próbál utalni, akkor szeretném megjegyezni, hogy a számítógépet nem találták fel, aki a működési elvét leírta az egy brit meleg volt, ja, Orbánkám, hogy te is értsd, egy homoszexuális ember, akire meg te gondolsz, az egy ún. zsidó volt, és ez rögtön elvisz minket a második tabuhoz. 

       2. tabu:     A magyarok nem felelősek a második világháború szörnyűségeiért.

       Jean Baudrillard Simulacres et Simulations című művének alapgondolatát kölcsönözve: lófaszt nem volt felelős. Próbálna valaki olyasmit mondani, hogy a németek nem felelősek a második világháború szörnyűségeiért. Magyarország népe az utolsó pillanatig támogatta a zsidótörvényeket meghozó rezsimet, és úgy szállták meg őket német szövetségeseik, mintha fitneszklubba jöttek volna. És akkor ez át is vezet minket a harmadik tabuhoz.

       3. tabu:      A magyar egy szabadságharcos nép.

       Ahogy Francois Furet írja a L'atelier de l'histoire-ban, lófaszt szabadságharcos a magyar nép.  Igen, 56-ban néhány ezer ember fegyvert fogott a szovjetek ellen, ezek között nagyon sokan, extra tabu következik, elég érdekes emberek, de ez az egész kettő hétig tartott, és amikor a szovjetek úgy gondolták, hogy ebből elég volt, akkor azonnal elég is lett. 1957. május elsején, ahogy a Népakarat című kommer cukilap írta:" az őszi rémálom után felvirradt a gyógyulás napfényes reggele". Kádár János úgy hatolt be ennek a népnek a .... lelkületébe, hogy megosztott melegpornó Oscart kaphattak volna érte. Ami persze egy igen személyes Orbán-tabuhoz vezet.

        4.tabu:       Az Orbán-család nem volt akkora kommunista Kádár Jani bácsi idején, mint Jumzsagijn Cedenbal lovasszobra.

       Jürgen Habermas-t idézem: lófaszt nem volt akkora kommunista, mint Jumzsagijn Cedenbal lovasszobra. Orbán szegényparaszti családból származik, akiket Rákosiék vakartak ki a melegbarnából, azt is a kommunistáknak köszönhették, hogy approximatíve megtanultak késsel-villával enni, apuka még a rendszerváltás idején is szétverte volna a Lenin-szobrot a kisfia fején. Ami persze elvezet az ötödik tabuhoz.

       5.tabu:       Az orbáni értelmiség krémje valamivel azért még mindig tehetségesebb, mint a komcsik voltak. 

       Manuel Castells-t parafrazeálva: lófaszt tehetségesebbek, ne röhögtessük ki magukat. Orbán kommunista jellemű, ám de enyhén retardált senkiháziakkal veszi körül magát. Altabusértésként jegyezzük már meg, hogy pontosan ugyanolyan szervilis szarháziak adják meg az Orbán-Lévai rezsim finom kis aromáját, mint Lakatos Ernő és Komócsin Zoltán idején. Jogi képviselőnk kérésére, minden különösebb kommentár nélkül, mintegy random módon, hadd írjam már ide Lánczi András, Schmidt Mária és Maróth Miklós nevét, mert teljesen véletlenül hirtelen ez a három név jutott eszembe, és esküszöm, ha Messi, Ronaldo vagy Neymar neve jutott volna eszembe, az övéket írtam volna le. És ez szinte közvetlenül vezet a hatodik tabuhoz.

       6.tabu:        A magyar labdarúgás bármivel is többet jelent, mint ennek a pöfeteg kis putyinpincsinek a költséges bolondériáját. 

       Edson Arantes do Nascimento igényes megfogalmazásában: lófaszt jelent többet, és egyetlen további sort nem vagyok hajlandó erre pazarolni.

       7.tabu:         Európa felnéz ránk. Élcsapat vagyunk. 

       Wilhelm de Huttinga doktori disszertációjának címét kölcsönözve: Lófaszt és megint lófaszt. Az ország sehol sem lenne az Unió nélkül, a külföldi tulajdonú vállalatok nélkül, és egyébként is, egy szerencsétlen szegény ország, ahol egy egyetemi professzor fizetése alacsonyabb, mint a brit munkanélküli segély. És ez kikövezi az utat az utolsó tabuhoz. 

       8.tabu:         A magyarság a népek Krisztusa, Trianon, vazze, Trianon, mi jók voltunk, de ők rosszak.

       Ernst Nolte írja valahol: lófaszt. Magyarországnak valóban van egy luzeriánus kontextusa, ugyanakkor, amikor lehetősége volt, mindig pokollá tette azok életét, akikkel szemben a Jani akart lenni a Kárpát-Duna-Nagyhazában. Balog Zoltán lelkész úrra is nézek, amikor végtelen szelídséggel jegyzem meg, ismételt lófasz azok seggébe, akik egységes magyar teret akarnak építeni bárhová, ami szignifikánsan nem Taktaharkány. 

        Na, édes miniszterelnök uram, ha le tetszett tenni azt az uszkve másfél-két kiló abált szalonnát, amit majszolni méltóztatott, és ha az utolsó szem drága magyar rozs is ki volt kedves hullani az Ön csücsöri szájából, ilyen az, amikor nem kerülünk egyetlen kérdést sem tabuként. Valójában ennél durvább is tud az lenni, én most politikailag megdöbbentően korrekt voltam.

The Labour source said Miliband had also been disappointed by the language of a government source, who told the Times: "No 10 and the Foreign Office think Miliband is a fucking cunt and a copper-bottomed shit.""Ed wasn't angry, he was frustrated by the flippancy of it," the Labour source said. (the Guardian, 2013 augusztusában) 

Így kell elegánsan gecizni és a gecizésre válaszolni, kis tej a teába, eperlekváros sütikével. ( Miliband éppen most mondott le a választási vereség miatt)  

         Tegnap éjfélkor lementünk az egyik kocsmába (ez egy craft beer pub,  középosztálybeli közönséggel), megnézni, milyen Anglia a választások éjszakáján. Tévé sehol, az emberek nem nézegetik az okostelefonjaikat, és nem úgy tűnt, hogy a választások egyáltalán szóba kerülnek (a péntek és a szombat az igazi pub este Angliában, de a csütörtök kezd felzárkózni). Semmi. 

         Itt nem illik hangosan politizálni, egyetlen emberrel sem beszéltem a választásokról az egyetemen, a városban nem láttam egyetlen egy óriásplakátot sem. A körzetünkben egy konzervatív tanárember volt a képviselő (a leglojálisabb cameronisták egyike, amúgy vállaltan meleg, ami ebben az országban szinte semmit sem jelent), most a munkáspárti jelölt győzött. 

         Valószínű (biztos), hogy jobb egy kicsit nekem, hogy ha a konzervatívok kormányozzák az Egyesült Királyságot, mintha a Labour, de azért örülni nem örülök a győzelmüknek, ahogy szomorkodni sem tudok rajta. A magyar sajtó lényegesen eltúlozta ennek a választásnak a jelentőségét. 

         Nem hiszem, hogy bárkinek félnie kellene amiatt, hogy Cameron marad a miniszterelnök, azt sem hiszem, hogy reális esélye lenne annak, hogy az ország kilép az Unióból ( azt el tudom képzelni, hogy lesz egy népszavazás, de a miniszterelnök nem fog kampányolni a kilépés mellett, a brit gazdaság szereplőinek pedig egyértelmű érdeke, hogy minden maradjon úgy, ahogy van).  

         Az egyetlen különös dolog, ami történt az az, hogy a közvélemény kutatások ennyire pontatlanok voltak. Egyetlen egy cég sem várta Cameronék abszolút többségét. Valójában a liberális demokraták teljes szétesése volt az, amire senki sem számított. Az, hogy a 2010-es kampányban felesküdtek a tandíjemelés ellen, majd kormányra kerülésük után megszavazták a tandíjemelést, elintézte őket. Ez a tandíjemelés stabilizálta a brit egyetemek költségvetését, talán ennek köszönhetem, hogy állást kaptam Angliában. A Munkáspárt kacérkodott a gondolattal, hogy háromezer fonttal csökkenti a tandíjat, bár az utolsó hetekben már nem nagyon beszéltek erről és a választási ígéretek enyhén retardált kövébe sem vésték bele. 

         Az egyetlen bekezdés, amiért ezt a posztot érdemes megírni, személyes jellegű. Az én életemre gyakorlatilag csak a brit választásoknak van hatása, Orbán Viktor nekem csak formális értelemben miniszterelnököm. Ennek ellenére a tapolcai választás is jobban fel tudott izgatni, mint a tegnapi. Valószínűleg nem érdekel igazán a politika, de részese vagyok valaminek, ami ha nem is egy nagy történet, de legalább az enyém, egy történet, amelynek ismerem a szereplőit, az összes fordulatát, mint valami szappanoperának. És az a szappanopera Magyarországon játszódik, nem Angliában.

   Az történt, hogy a Magyar Televízióban valaki mondott valamit, ami nem egészen volt úgy. Hanem kicsit máshogy. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy két prímszámnak legalábbis van szorzata. Mi több, a kettő, a három és az öt valóban prímszám, továbbá még az is igaz, hogy egytől hatig, a számok pontosan fele kettő, három vagy öt. Tehát annak a valószínűsége, hogyha kétszer dobunk kockával mindkét alkalommal prímszámot dobunk, valóban egynegyed. Egy hetvenhárom éves matematikatanár, aki korrepetálásból él, mondott valamit, ami nem egészen úgy van, és ez most egy ügy. Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de mintha nem ő lett volna az első. 

    A számtantudományban van valami kegyetlen. A dolgok úgy vannak. Nem nagyon van tétjük az igazságoknak, de amikor a számtantudományban valami igaz, akkor az az igazság nem ismer sem Istent, sem embert, sem ideológiát, sem magasabb szempontot, és teljesen mindegy, hogy kinek az unokaöccse mondja a hülyeséget, attól még hülyeség marad. 

   Ez a hetvenhárom éves matematikatanár minden valószínűség szerint ért annyira a számtantudományhoz, mint a Magyar Nemzeti Bank elnöke a közgazdaságtanhoz, és két másodperc alatt belátja, hogy tévedett, szemben a Magyar Nemzeti Bank elnökével, aki mondattanilag sem tudja értelmezi azt, hogy ő egyáltalán valamiben tévedhetett. Bizonytalan tudású figurák tucatjai mondanak egészen figyelemreméltó baromságokat különböző irányultságú televíziós csatornákon, ők nem a két prímszámot tudták rosszul egy pillanatra, hanem nagyjából mindent az egész életükben, és ez sokkal de sokkal többe került nekünk, mint a hetvenhárom éves matematikatanár, aki egy órányi korrepetálásért kevesebbet kér, mint az előbbiek negyedmásodpercnyi észosztásért. 

   (A prímszámok komoly dolgok. Tizenhét éves voltam, amikor kaptam egy könyvet a születésnapomra, amiben benne volt, hogy 1 és n között nagyjából a n/ log n darab prímszám van. Miért pont log n? Honnan ismerik a prímek a természetes logaritmust, mi ez az egész?  És nem mindegy egy kicsit?   A mai napig nem tudom a választ. Mi értelme annak, hogy azokat az igazságokat hajszoljuk, amelyeket, von Neumann szavaival, soha nem fogunk igazán megérteni, legfeljebb megszokni? Talán azért mert nincs más választásunk, mert túl szemüvegesek voltunk ötévesen, túl sokat olvastuk a nagymama világalmanachját a nagy fotelben, túlságosan megijedünk, amikor az ún. valódi világ ránk akarja rakni az összes terhét?  Egy olyan vallás papjai lettünk, amelynek a tanait rajtunk kívül senki sem érti? Most már mindegy.  )

  A hetvenhárom éves matematikatanár mondott valamit, ami nem egészen van úgy, és ez egész hátralévő életében kísérteni fogja. Ő lesz az Ember, Aki Szerint Két Prímszám Szorzata Prímszám. Vannak emberek, akik abból élnek, hogy semmi sincs úgy, mint ahogy mondják, akik karriert alapoznak arra, hogy semmihez sem értenek, akiknek nincsenek is prímszámaik, amelyeket összeszorozhatnának, és mégis szégyenkezés nélkül fognak meghalni. Édes Istenem, ugye olvasod a Vincentet?

         Akarjuk-e azt, hogy a magyar felsőoktatás hasonló szerepet töltsön be Magyarországon, mint a brit felsőoktatás Nagy-Britanniában, a svájci felsőoktatás Svájcban, vagy a német felsőoktatás Németországban?

         Ha erre a kérdésre valaki nemmel válaszol, akkor azt, tekintettel a felzárkózásról, konvergenciáról szóló generális mantrákra, illik megindokolnia.  Akkor is, ha az illető Magyarország miniszterelnöke. Tisztáznunk kell azt, hogy mit várunk el a magyar felsőoktatástól, sőt még azt is végig kell gondolnunk, hogy mit értünk felsőoktatás alatt. Ebben a posztban abból az alapfeltevésből fogok kiindulni, hogy Magyarországon a felsőoktatásnak nagyjából hasonló szerepet kellene betöltenie, mint a nyugat-európai országokban, és ennek az alapfeltevésnek a következményeit szeretném megvizsgálni.

         Mi az, hogy egyetem? 

         A kérdés sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek hangzik. Néhány napja jelent meg a idei Complete University Guide, a brit egyetemek rangsoraival. Összesen százhuszonhat egyetemet rangsoroltak. A táblázat elején természetesen Cambridge és Oxford áll. A közepén Portsmouth, Northumbria és Bedford, a végén pedig Glyndwr, East London és a London Metropolitan. Nagy-Britanniában hat évente vizsgálják meg az egyetemek kutatási teljesítményét, a legutolsó vizsgálat éppen tavaly volt. Erről az oldalról valamennyi terület rangsora letölthető. Látható, hogy Oxbridge gyakorlatilag minden lehetséges tudományterületen a világszínvonalat képviseli, a gyengébb intézmények pedig egy-két területen érik csak el a nemzetközi színvonalat. A CUG táblázatából kiolvasható, hogy óriási különbségek vannak a legjobb és a leggyengébb egyetemekre jelentkező középiskolás diákok vizsgaeredményei között. Egészen más szerepe van a táblázat első három, ötvenedik-hatvanadik illetve százhuszadik helyezettjének. Általánosságban nem is lehet brit felsőoktatásról beszélni, és valójában magyar felsőoktatásról sem.

         Oxford és Cambridge a brit kultúra és tudomány meghatározó intézménye, nemcsak egyszerűen  felsőoktatási intézmények. A magyar Oxbridge-től is valami hasonlót várhatnánk el.  A magyar Oxbridge szerepét kell először tisztázni (ebben a posztban én leginkább a magyar Oxbridge-ről írok, ami nem jelenti azt, hogy csak ezt az egyetemi szerepet tartom fontosnak). A magyar közvélemény tágas termeket lát maga előtt, amikor az egyetem szót hallja, ahol egy szemüveges ember áll a táblánál, a diákok pedig a füzetükbe írnak. A viták pedig arról szólnak, hogy hány diák írjon a füzetbe. A magyar Oxbridge nem csak, sőt nagyon nagy részben nem a szó direkt értelmében vett felsőoktatást kell hogy jelentse. Már amennyiben igennel válaszolunk a poszt elején feltett kérdésünkre. Ki kell mondanunk, hogy a magyar Oxbridge a magyar tudományos kutatás zászlóshajója kell hogy legyen. Igen, ezen osztoznia kell a Magyar Tudományos Akadémiával, az MTA-nak nem lehet primátusa a tudományban. Ez egy félelmetes mondat, és ennek megfelelően félve is írom le. Ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia, amely intézmény nem, még egyszer, nem az utcanévbizottságot jelenti, intézeteinek nem elhanyagolható részét tekintve európai színvonalon működik és én úgy gondolom, hogy ennek így is kell maradnia. Nem az Akadémiát kell lehúzni, hanem a magyar Oxbridge-t felemelni. Nem kis feladat, senki sem kész rá, és természetesen fel sem merül, ez a poszt már korábban az ufológia irányába fordult.

          Mi várható el a magyar Oxbridge-től? 

          Nagyon nehéz kérdés. A kommunista rendszer bukása után nem ugyanolyan helyzetből indult újra a magyar matematika, az idegtudomány illetve a szociológia, a filozófia vagy a közgazdaságtudomány.  El kell döntenünk, hogy hová próbálunk besorolni egy adott területet, mondhatjuk úgy is, mely brit egyetem szintjére emeljük a lécet. Ez nagyon nehéz kérdés, meg sem próbálok válaszolni rá. Azt gondolom, az ötvenediknek rangsorolt brit egyetem társadalomtudományi tanszékeinek publikációs normáit érdemes lenne legalábbis megvizsgálni (és a huszadik helyen rangsorolt természettudományi tanszékeket). Azt is érdemes megnézni, hogy ezeken a tanszékeken, mennyi ideje van egy egyetemi tanárnak a kutatásra, mennyit keres egy senior lecturer, és abból is sokat lehetne tanulni, hogy egy brit lecturer állásra hányan és, harmincas éveik elejére, milyen tudományos teljesítménnyel jelentkeznek.

           Mi várható el a diákoktól?

           Erre a kérdésre még a fentieknél is nehezebb válaszolni. Óriási a szórása az emberi képességeknek. A magyar fiatalok felső öt- tíz százalékának teljesítményét nem lehet előírni, azt meg kell vizsgálni, meg kell érteni és csak így válaszolhatunk erre a kérdésre. Kötelességemnek érzem azt, hogy itt a következő húsz százalékról is beszéljek. A magyar fiatalokra kell méretezni a követelményrendszert. Természetesen elvárható a tisztességes munkamorál, az elkötelezettség egy bizonyos szintje (ami természetesen függ attól, hogy hányadik decilisbe tartozik az adott fiatal), de a mediánhoz kell mérni az alapkurzusokat. Nem lehet évfolyamokat megbuktatni és közben szigorú arccal nézni a levegőbe. Azt gondolom, hogy a magyar felső öt százalék összemérhető a brit elittel, de ezt nem ebben a posztban fogom kinyilatkoztatni. Az elit nyilván nagyon komolyan terhelhető és terhelendő, bizonyos szakmák esetében nagyon veszélyes kompromisszumokat kötni, de még az ő esetükben is belátásra és empátiára van szükség. A felsőoktatás kooperációról szól és nem háborúról. 

          Mi a helyzet az autonómiával? 

          Nagy-Britanniában legendásan autonómok az egyetemek, Németországban kevésbé. Akit érdekel a téma, ebben az anyagban utána nézhet az európai helyzetnek. Az, hogy az egyetemi tanács tagjait (ennek a megfelelője akar lenni a konzisztórium) ki nevezi ki, és milyen viszonyban van a szenátussal, hogy ki választja meg a rektort, egyáltalán nem jelentéktelen kérdések, de a valódi kérdés az ott van a poszt elején. Ha arra a kérdésre igennel válaszolunk, akkor nem nevezhetjük ki X.Y-t kancellárnak a Zeneakadémiára vagy a szegedi egyetemre, hanem inkább valamilyen könnyebb munkára oszthatjuk be a menza környékén. Igen, már említettem, hogy tisztában vagyok a posztom ufológiai jellegével. Mindazonáltal azt gondolom, hogy ha egy ország komolyan veszi az egyetemeit, akkor az irányítás meglehetősen széles spektrumában is kiváló felsőoktatása lehet, ha nem, akkor meg szinte mindegy, hogy milyen az egyetemi autonómia. 

           Tehát?

           Ez a poszt nem arról szól, hogy miért vonuljon valaki más az utcára. Csak és kizárólag arról, hogy szerintem milyen irányokban érdemes gondolkozni a magyar felsőoktatással kapcsolatban. Számomra az első kérdésre adott határozott igenlő válasz a lényeges. Támogatom a dühös fiatalokat és a magyar kollégáimat, szinte fenntartások nélkül támogatom őket, de most csak a számomra legfontosabb kérdésről akartam írni. 

      Lánczi Tamás, aki apjával,  a kóklerkedést és a seggnyalást már a kommunista rezsimben elkezdő, szakmai nulla Lánczi Andrással együtt felelősséggel tartozik a bevándorlók elleni gyűlöletkampányért, közpénzen, nagy nyilvánosság előtt elégítette ki főnökét Orbán Viktort. 

      Az Orbán-Lévai rezsim az SZJA egy százalékos csökkentését tervezi. Miközben képtelen finanszírozni az egészségügyi és oktatási rendszert. E sorok írójának jövedelme jelentős részben 40 százalékos adókulccsal adózik és azt gondolja, hogy ezen most nem lenne okos dolog jelentősen változtatni, szeretné ha Nagy-Britannia (ahol nullakulcsos az élelmiszerek áfája) kezelni tudná a problémáit. Mindazonáltal, nem erről akarok írni.

      Az a kérdés, hogyan viszonyoljunk a bunfordgerdákat prostituáló, vérdíjakat felvevő és kiosztó Lánczikhoz, Schmidt Máriákhoz, Habony Árpád végrehajtóihoz. Ugyanis valahogy viszonyulnunk kellene már. 

     Nem, nem arról lenne szó. Nyilván nem kár Láncziért, az apjáért, nem ér többet az életük egy náci lágerőrénél, értünk lenne kár. Mi ugyanis nem vagyunk lánczik, bayerok, friczek, schmidtmáriák. És nem is lehetünk azok, az nem egy választható út.

      Szembe kell velük fordulni, velük és a bunfordgerdáikkal, mindenütt ahol fellelhetők. Nem kell velük leülni jópofizni szaros húszezer forintért az ATV-ben. Az arcukba kell vágni, hogy mit gondolunk róluk. Mindenütt konfrontálódni kell velük, a Terror Házától, a Corvinus Egyetem politikatudományi tanszékéig. Jelezni kell, hogy nem vagyunk a polgártársaik, hogy megtagadjuk őket, hogy az egész koszos rezsimjüket is megtagadjuk. Ők tervezték meg a háborút ellenünk, meg azok ellen, akik sokkal gyengébbek és védtelenebbek nálunk, szóljon hát az életük a háborúról, reggeltől estig. 

        Nem a bűnözőkkel, a putyinista hazáárulókkal kell keresni az együttműködés lehetőségét. Vannak a jobboldalon olyanok, akik nem prostituálódtak, akik nem veszítették el az emberségüket, akikhez szólni lehet és szólni is kell. Én, személy szerint, nem hiszek a baloldali vagy liberális igazságokban sem, az igazságok általában túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy oldaluk legyen. Abban sem hiszek, hogy én képes lennék arra, hogy ezekben a nagyon bonyolult kérdésekben tisztábban lássak, mint az emberek általában. Abban hiszek, hogy a legsötétebb gazemberségeket képes vagyok felismerni, erre megtanított a történelem. 

        Béndek Pétertől Pogátsa Zoltánig, a libertariánus államellenességtől a feltétel nélküli alapjövedelemig, a felfogható legszélesebb spektruma van a nemláncziságnak. Nem hiszem, hogy most lenne az ideje annak, hogy a rengeteg nemlánczi közül kiválasszam magamnak a legszimpatikusabb nemlánczit. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha fontos lesz ez számomra. 

         Megígértük magunknak 1989-ben, hogy soha nem fogjuk eltűrni a zsarnokságot. Tartani kell magunkat az ígéretünkhöz. Ha képesek voltunk a grószkárolyok szemébe nézni, akkor a lánczik szemébe is képesek leszünk. 

         Utóírat: Most hallom, hogy Orbán Viktor napirenden kívánja tartani a halálbüntetés kérdését. Lévai Anikóval együtt elfeledkeztek egy bizonyos másik házaspárról, akik számára Targovistében tartották napirenden a kérdést. Erről már viccelni sincs kedvem. Mi lehet az, amire már nem képesek a rezsimpatkányok, van valamiféle határ?

- elmagyarázva.

A legújabb nemzeti konzultáció bevándorlással kapcsolatos kérdései alaposan kiverték nálam a biztosítékot. Ahogy olvasgatok a neten, ezzel nem vagyok egyedül. Számos vélemény, kritika, hozzászólás, cikk jelent meg erről. Itt, a Vincenten jotunder kolléga is megénekelte már a maga sírvaröhögősét.