Tegnap éjfélkor lementünk az egyik kocsmába (ez egy craft beer pub, középosztálybeli közönséggel), megnézni, milyen Anglia a választások éjszakáján. Tévé sehol, az emberek nem nézegetik az okostelefonjaikat, és nem úgy tűnt, hogy a választások egyáltalán szóba kerülnek (a péntek és a szombat az igazi pub este Angliában, de a csütörtök kezd felzárkózni). Semmi.
Itt nem illik hangosan politizálni, egyetlen emberrel sem beszéltem a választásokról az egyetemen, a városban nem láttam egyetlen egy óriásplakátot sem. A körzetünkben egy konzervatív tanárember volt a képviselő (a leglojálisabb cameronisták egyike, amúgy vállaltan meleg, ami ebben az országban szinte semmit sem jelent), most a munkáspárti jelölt győzött.
Valószínű (biztos), hogy jobb egy kicsit nekem, hogy ha a konzervatívok kormányozzák az Egyesült Királyságot, mintha a Labour, de azért örülni nem örülök a győzelmüknek, ahogy szomorkodni sem tudok rajta. A magyar sajtó lényegesen eltúlozta ennek a választásnak a jelentőségét.
Nem hiszem, hogy bárkinek félnie kellene amiatt, hogy Cameron marad a miniszterelnök, azt sem hiszem, hogy reális esélye lenne annak, hogy az ország kilép az Unióból ( azt el tudom képzelni, hogy lesz egy népszavazás, de a miniszterelnök nem fog kampányolni a kilépés mellett, a brit gazdaság szereplőinek pedig egyértelmű érdeke, hogy minden maradjon úgy, ahogy van).
Az egyetlen különös dolog, ami történt az az, hogy a közvélemény kutatások ennyire pontatlanok voltak. Egyetlen egy cég sem várta Cameronék abszolút többségét. Valójában a liberális demokraták teljes szétesése volt az, amire senki sem számított. Az, hogy a 2010-es kampányban felesküdtek a tandíjemelés ellen, majd kormányra kerülésük után megszavazták a tandíjemelést, elintézte őket. Ez a tandíjemelés stabilizálta a brit egyetemek költségvetését, talán ennek köszönhetem, hogy állást kaptam Angliában. A Munkáspárt kacérkodott a gondolattal, hogy háromezer fonttal csökkenti a tandíjat, bár az utolsó hetekben már nem nagyon beszéltek erről és a választási ígéretek enyhén retardált kövébe sem vésték bele.
Az egyetlen bekezdés, amiért ezt a posztot érdemes megírni, személyes jellegű. Az én életemre gyakorlatilag csak a brit választásoknak van hatása, Orbán Viktor nekem csak formális értelemben miniszterelnököm. Ennek ellenére a tapolcai választás is jobban fel tudott izgatni, mint a tegnapi. Valószínűleg nem érdekel igazán a politika, de részese vagyok valaminek, ami ha nem is egy nagy történet, de legalább az enyém, egy történet, amelynek ismerem a szereplőit, az összes fordulatát, mint valami szappanoperának. És az a szappanopera Magyarországon játszódik, nem Angliában.
