Örülünk, Vincent?

     Jogi képviselőnk az intenzív osztályról üzente meg, hogy egyetlen jelzőt sem talált elfogadhatónak azok közül, amelyeket Lánczi Tamással kapcsolatban nyújtottam be neki véleményezésre. Pár nappal ezelőtt a kormány vasökle írta azt, hogy :

 "Megsértenek és gyaláznak mindenkit, aki nem igazodik a mérhetetlenül nagyképű fővárosi ganéelithez. Ha valóban diktatúra lenne itt, Révész meg Dés teteme már rég az Andrássy – bocsánat, Népköztársaság – úti lámpavasakon lifegne. Egyetlen díszük, mint a mérget csepegtető árulóknak, a kolumbiai nyakkendő lenne." 

(aki esetleg nem tudja mi az a kolumbiai nyakkendő... szóval, amikor valakire eléggé neheztel egy másik valaki, előfordulhat, hogy elvágja annak a torkát, de úgy, hogy az annyira bibis lesz, hogy a keletkező lyukacskán át lehet húzni a nyelvecskét)

     Én egy szót nem akartam írni arról, hogyan lifegne a Lánczi teteme, és átvágott torkán keresztül hogyan húznák át a nyelvét, csak azt, hogy...., de még azt sem írhatom le, pedig abban nincs nyakkendő, csak egy orrszarvú, aki talán egy kicsit felindultabb a szokásos orrszarvúknál szexuális értelemben, de ha nem, hát nem. Elég az hozzá, hogy Lánczi egy elég vehemenset talált nemigazat mondani Lendvai egy rövid interjújával kapcsolatban, mire ő, mármint a Lendvai, elmondta, hogy nem is úgy volt, ahogy mondják (és amúgy tényleg nem úgy volt). 

    2015 utolsó napján néztem meg a Cukor Kreml című darabot a Kamrában (gondosan a Katonába mentünk el, szerencsére negyedórával a kezdés előtt). Ez a nyolcadik színdarab, amit az elmúlt tizenhat napban láttunk, igen, van valamiféle maratonjellege a dolognak, négyszer jártunk a Kamrában, a Cukor Kreml úgy volt a legjobb, hogy a másik három is borzasztóan jó volt. Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, a Cukor Kreml-t Vlagyimir Szorokin regénye alapján írták, és én Szorokint általában akkor nézek meg színházban, amikor nagy gebasz van, legutóbb 2006. szeptember végén, a Jég című darabot láttam tőle. 

  A Cukor Kreml egy képzelt Oroszországban játszódik a nem túl távoli jövőben, de ez a képzelt Oroszország,  bármely képzelt idiotikus rendszerrel felcserélhető, és akkor nekem lenne is rögtön egy javaslatom. Szorokin Oroszországát egy teljhatalmú elmebeteg uralkodó vezeti, aki a különböző állami terrorszervezetek segítségével tartja kordában a lakosságot.

    Amiről eszembe jut az orosz herceg, akit az Örkényben láttunk a Parti Nagy-Mohácsi darabban, s aki értetlenül nézi, hogy nekik effektíve agyon kell verniük az újságírókat és az ellenzékieket, ahhoz, hogy mindenki értsen a szóból, itt meg ugye, a nép bármit benyal. Amiről persze az Marat/Sade előadás Napóleonja és azok az utolsó mondatok a Nemzetről és Együttműködésről jutnak az eszembe, amiről már tényleg a Paul Lendvai jutott az eszembe, aránylag gyors képzettársításról volt szó. 

  Paul Lendvai azt észrevételezte, hogy Orbán Viktor baromi jól érzett rá a magyar nép tendenciáira. Orbán nem veret agyon senkit, és csak azért uszítja a dippoldjait Désre és Révészre, mert a Nagy Turáni Alfahím még se tűrheti, hogy holmi zsidócskák, félzsidócskák, majdnemzsidócskák rajta köszörüljék a nagy görbe nyelvük. 

  Orbán baromi sikeres politikus. Az a magyar miniszterelnök, aki ebben az ugocsai szartengerben elhiteti az ő népével, hogy ők tulajdonképpen jól érzik magukat, legfeljebb csak néhány kisebb stadion hiányzik az életükből, és ezt úgy éri el, hogy megvédi őket olyan szíriaiaktól, akiknek eszük ágában sincs idejönni, az tud valamit. Tudja, hogy a magyeszkáknak, magykóknak, madzsinkáknak kicsit becsípődött a negyvennégy, hogy van azért itt egy kicsi hajlamocska etnikai jellegű nemnagyonszeretésre,  (jobb lenne persze, ha némi ezüstnemű is lenne hozzá, de nem lehet minden karamellfagylalt). Orbán népe persze  nem akkora mocsodék, mint amilyennek látszik, és mint amilyennek egyébként egyre többen gondolják is a világban, csak vannak bizonyos kisrágcsálós tendenciái, amelyeket Orbán miniszterelnök úr, John Fitzgerald Cipolla államférfiúi méltóságteljességével használ ki. 

 Nem tudom, hogy miért kell annyi lánczi Orbánnak, talán csak szereti nézni őket, amikor a közpénzt fogyasztják, mindenkinek lehetnek fétisei, nekem úgy tűnik, hogy ő magától is ki tud találni egy rezsicsökkentést, ha éppen szükségét érzi.

  Orbán jól csinál valamit, amit jobb lenne egyáltalán nem csinálni. Sajnos egészen jól tudja, hogy mit csinál, és vannak bizonyos képességei, amelyeket elvileg akár még valami jóra is fel lehetne használni, ha az egyáltalán felmerülhetne. Orbán is cukor kremlecskéket dobál a népének,  és az ő népe is szereti szopogatni a cukor kremlecskéket, és nem is kell rájuk küldeni az oprisnyikokat, sőt talán még a vejét sem fogja kivégeztetni, ha esetleg kiderül Tiborcz úrról, hogy égő házakban szeret özvegyasszonyokat kefélni (Szorokinnak is lehetett egyfajta gyerekkora). 

 Paul Lendvai csak azt észrevételezte, hogy Orbán hihetetlen könnyedséggel tette zsebre ezt az országot. Nem zsebre vágta, hanem csak úgy becsusszantotta  a szotyis zacskó, a félüveg rakottkrumplipálinka és pármilliárdnyi jól megérdemelt családi vagyonka mellé. Ez pedig geográfiai tény, benne vagyunk a zsebben, lassan ki sem kívánkozunk belőle, meg fogjuk szokni.  

     Amikor az ember azt hiszi, hogy a dolgok már nem lesznek érdekesebbek....

     A Corvinus esete a Sátánnal című poszt kommentelői okosítottak ki arról, hogyan is működik a társadalmi kommunikáció tudományban a publikációk értékelése.

     Van egy lista a Corvinuson, ebben kategorizálják a tudományos folyóiratokat. A kiemelkedő világfolyóiratok közé helyezték a frissen és helyben alapított KOME nevű özsébista lapot, miközben a legalacsonyabb kategóriába tettek valóban világhírű újságokat. Tegye fel a kezét, aki nagyon meg van lepődve.

    Igen ám, de a KOME számai elérhetőek. Ahogy nézem őket, látom, hogy a világhírűnek nevezett szuperfolyóiratban rövid idő alatt háromszor is szerepel szerzőként egy bizonyos Jaime A. Teixera da Silva. Itt, itt és itt.

    Az, hogy itt kicsit elharapózott a grafománia, effektíve albán újságokba írogatnak, meg saját lapokat alapítanak a hülyeségnek, már régen nem ér meg egy posztot, de itt valami egészen másról van szó. Eszembe jutott, hogy én a Jaime A. Teixera da Silva nevét mostanában olvastam valahol. 

  Itt.   A jelentős tudós ember a társadalmi kommunikáció elmélet másik jelentős folyóiratából a Scientia Horticulturae-ból (nem vicc)  ki lett tiltva, mint valamiféle rosszcsont kommentelő, és utána egy másik kiadó is kitiltotta. Állítólag ilyen még nem volt.

  Mi  esélye van annak, hogy gründolnak egy kamufolyóiratot Pesten, felteszik a világhírű tudományos lapok közé, majd hagyják, hogy egy, a bolondériájával,  valóban világhírre szert tevő bácsi teles tele írja. A  KOME társfőszerkesztője az a Ph.D diák, aki a sátános dolgozatot írta, meg a kicsi barátja D.Márton, aki kiadta ellenem a fatwát a Corvinuson. Jézusom, de nem nagyon bonyolult ez az egész.

 Azt gondolom, hogy ontológiai és eszkatológiai szempontból is problematikus a durkheimi értelemben vett funkcionális anómia ilyetén jellegű metamorfizációja, a bibliai Γαμώ τα πεθαμένα σου -a reciprokális interakciók bergeri-luckmanni sémája, ami meghaladja azokat a paradigmatikus transzformatológiai alakzatokat, amelyek posztteoretikusan validálják az esszencialitás hordozóját, és így Kierkegaarddal együtt teszem fel a kérdést: 

ITT TÉNYLEG MINDENKI FLÚGOS?????

    " Ilyesformán a kommunikációkutatásokban érvényesülő társadalomtudományi paradigmát nem szükséges elvetni. Azt inkább módosítani kellene, egy új, másféle szociálkonstruktivista megközelítésnek megfelelően, ami a társadalom pozícióját és szerepét az univerzális kollektív emberi létezés egyik formájaként partikularizálja, emellett pedig olyan, nem-társadalmi, de hasonló univerzális érvényességgel bíró együttlétezési formákat vezet be, melyekben a transzcendens tagok világalkotó tevékenységével is számolunk."  (részlet egy huszonegyedik századinak mondott szövegből)

      Kezembe került egy doktori disszertáció, amelyet a Budapesti Corvinus Egyetem társadalmi kommunikáció doktori iskolájában védtek meg pár hete. Jogi képviselőnk határozott kérése az volt, hogy ezt a posztot ne írjam meg. Végül is arra a kompromisszumos megoldásra jutottunk, hogy egyáltalán nem fogok izgalmasabb jelzős szerkezetekbe bonyolódni, kizárólag a tényállításokra fogok szorítkozni. Személy szerint úgy gondolom, hogy ez nagyon meglepő disszertáció, és azt is gondolom, hogy... (pontosan erre vonatkozik megállapodásunk jogi képviselőnkkel).

     A témavezető Vass Csaba, aki a Szent Korona Szabadegyetem tanára. Legfőbb munkája a Hungária az archiregnum című tanulmány, amely saját bevallása szerint több mint harminc év kutatását foglalja össze. Vass Csaba a rendszerváltás előtt Pozsgay Imre munkatársa volt, a Hazafias Népfront osztályvezetője. Vass mestereként a  Pap Gábor nevű bogárlászlót nevezi meg. Pap személyében, most tényleg minden összenőtt, aminek össze kell tartoznia, szakralitás, szimulákrum, nemnemsoha, kazárok, és itt most abba is hagynám. Az iskola vezetője (jav: egykori vezetője, emeritus törzstagja) Horányi Özséb, a Magyar Pax Romana elnöke, az ORTT panaszbizottságának egykori tagja, aki az elmúlt negyedszázadban nem mocskolta be a kezét akár érintőlegesen is tudományosnak minősíthető publikációk megírásával, minden teljesen úgy van, ahogy lennie kell. 

    Térjünk vissza a dolgozathoz. A disszertáció az ún. hibrid közösségek kommunikációelméletét alapozza meg. A hibrid közösségek emberekből és másokból, például angyalokból, többek között bukott angyalokból állnak. Emberi és transzcendens tagok közösségének univerzális kollektív együttlétezéséről van szó (8.oldal). Nem mondanám, hogy csapong a szerző, olyan témákat érint, mint a "szexuális abnormalitások" (leginkább a fogamzásgátlásról és a homoszexualitásról van szó) illetve az A kategóriás szociológiai folyóiratok viszonyulása a "tudomány krisztianizálásához".

  Két szövegközi idézetet választottam a teljes munkából. (174.oldal)

  "H2 hipotézis vizsgálata során azt bizonyítottuk, hogy az ’A’ kategóriás nemzetközi szociológiai folyóiratokban megjelent közelmúltbeli szakcikkekben az együttlétezések transzcendens tagjait, s az ilyen típusú együttlétezések öndefinícióját nem veszik saját jogukon figyelembe különféle problémák vizsgálata során, ugyanakkor néhány esetben e fókusz hiányát diszkutálják. "

 A szociológia nem vizsgálja az angyalok és az emberek együttlétezésnek problematikáját, legalábbis nem az "A" kategóriás nemzetközi folyóiratok. Pedig egy egyszerű kérdőívet kellene csak elküldeni a bukott angyalokhoz, de valamiért nem teszik. Később a célzások szintjén túlmutatva, el is magyarázza a szerző, hogy ez miért lehet így.

      "A koinoniának azonban, ahogyan az analízisben megmutattuk, lehetséges egy olyan típusa, ami az emberek és az angyalok közt áll fenn; méghozzá nem akármilyen angyalok, hanem a bukottak, a Sátán és angyalai közt. S ha belegondolunk abba, hogy doktrinálisan kinek a szerepe Isten elfelejtetése az emberekkel, miközben teremtettségünkben olyanok vagyunk, hogy folyamatosan vágyódjunk Isten felé és keressünk valami önmagunkon túlmutatót, akkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogy egy istentelen kollektivitás, az isteni törvénnyel ellenkező intézmények és társadalmi helyzetek (a „bűn struktúrái”) mennyiben tekinthetőek pusztán emberi alkotásoknak, és mennyiben lehet bennük szerepe −nem isteni, de− transzcendens tagoknak."

        Hacsakúgynem....

      A teljes egységet az teremti meg, hogy a dolgozat egyik alfejezetének megírását, és ez nem gyermeteg viccelődés, a Magyar Művészeti Akadémia támogatta. 

  Nyilván dühöng a liberális véleményterror, ahol erre a szövegre nem adnak akadémikus címet, csak egy sima doktorit, de azért majdnem meg vagyok lepődve. A teljes szöveg bukovicsi magasságokat rejt, ezért mindenkinek javaslom tanulmányozásra, miközben szelíden meg kell jegyeznem, hogy NINCS REMÉNY. 

      Pár cikkely a lengyel alkotmányból :

      188.  The Constitutional Tribunal shall adjudicate regarding the following matters: 1. the conformity of statutes and international agreements to the Constitution; 

      190. Judgments of the Constitutional Tribunal shall be made by a majority of votes. 

      235.  A bill to amend the Constitution shall be adopted by the Sejm by a majority of at least two-thirds of votes in the presence of at least half of the statutory number of Deputies, and by the Senate by an absolute majority of votes in the presence of at least half of the statutory number of Senators. 

      A fentiek szellemében a lengyel parlament alsóháza ma egyszerű többséggel (ehhez még kell a felsőház döntése is),módosította a Lengyel Alkotmánybírósági Törvényt, amelynek 68.paragrafusa megegyezik az alkotmány 190-edik paragrafusával, úgyhogy ezentúl kétharmados többség kell a törvények alkotmányellenességének kimondásához.

      Lengyelországban volt egy ideiglenes "kis" alkotmány, de azt 1997-ben kicserélték egy véglegesre, népszavazással megerősítve. Akkor hozták meg az Alkotmánybíróságról szóló törvényt is. 

      Nem vagyok alkotmányjogász, és fogalmam sincs a lengyel jogról (sem) de ez nagyon csinosan néz ki. 

      Az Index vette észre, hogy a pécsi egyetem vásárolt magának egy nemzetközi díjat. Nem nagy díjat, egészen kicsit, és aránylag olcsót. Nemrég egy kommentelőnk linkelt be egy  tudományos álfolyóiratban (ún. predatory journal-ban) megjelent cikket, amely egy kanadai álkonferencián előadott szövegre épült és egy társadalomtudományokkal foglalkozó magyar akadémiai intézet munkatársai "publikálták" (valójában vásárlásról volt szó, nem tudom, hogy közpénzből vagy magánvagyonból finanszírozták). Olvastam én már fontos magyar értelmiségi folyóiratban életről, irodalomról, itt most meg nem nevezendő háromnevű szerzőtől, aláírásként azt, hogy a New York-i Tudományos Akadémia Tagja (százhúsz dollár volt akkor), fontos kormányközeli felsőoktatási intézményekben dolgoznak nemlétező egyetemek doktoriját a falra szögelő emberek, egy bizonyos biztonságpolitikai szakértő (saját bevallása szerint közgazdász, mert tetézi)  CV-jén vigyorog a fél ország. Valóban a fél ország, ugyanis az ország másik fele betegesen ragaszkodik ezekhez a karrierekhez.

      A pécsi egyetemen működött az ország egyik legérdekesebb Ph.D előállító rendszere, kommunikációtudományi zászlóshajó, ne mondjunk neveket, csak kisebb mezővárosokat Oránytól Hözsébig,  mert mindenkinek jobb az úgy, főleg nekem, mert nem rágja a fülem jogi szakértőnk. Szükség van a címekre, a rangokra, a papírokra, ki lehet őket ragasztani, alá lehet pökkenteni megmondásoknak, el lehet mesélni újságírónak, aki szintén kommunikációtudományból szerzett bachelor fokozatot valamelyik sajátos értelemben létező csilispabai széntankon. 

      Bódis rektor ezt akár túl is élheti rektorként. Megszoktuk, hogy a dolgok nem egészen azok, mint ami rájuk van írva,  belekalkuláljuk a címekbe, rangokba, papírkákba azt, hogy a University of Ecser-en szerezték, végül is, semmi sem ér semmit, akkor miért baj ha valami kicsit kevesebbet ér, mint a többi semmi, főleg ha a mi szakértőnk, professzorunk, kutyánknak kölyke fitog vele a misajtónkban, mitévénkben, mifacebookunkon.

      Mondhatnám, hogy ez egy ilyen ország, de azért ez nem teljesen igaz. Vannak olyan fura, nehezen prezentálható, nem könnyen televíziós kamerák elé ültethető, politikailag teljesen haszontalan figurák, akik között életem egy igen jelentős részét leéltem, s akik mintha ugyanazt a nyelvet beszélnék, mint a rektor urak, gyógrádi nörgyök (kedves jogi szakértőnk, ez egy ún. anagramma, azt szabad), és évekig tudnak pömpögni, de tényleg reggeltől estig dolgokon, amelyek aztán elég fessek tudnak lenni a végén. Nem tud róla a kedves olvasó, mert valóság olyan rettenetesen uncsi, hogy még én is szégyellem, de az igazság az, hogy vannak tehetséges emberek is ebben az országban, nemcsak karrierista pöllencsek, akik kihazudják belőled a kaszinótojást.

   Na mindegy, holnap is lesz nap, új díj, új papíros, új helyi érdekű világhír, majd azt is jól elhisszük. Mert hinni jó, főleg, ha nincs más választásunk. 

        Ma megnéztük a Kamrában az Abigél buliját. Ascher Tamás rendezte, nagyon jó kritikákat írtak róla, ez egy kiváló előadás, Jordán Adéllal, Ónodi Eszterrel, Rezes Judittal, Kocsis Gergellyel és Ötvös Andrással.

       1979-ben az ITV televíziós csatornán sztrájk volt, akkor adta le a BBC  az Abigél buliját és tizenhat millió ember nézte meg. Erről a darabról sört neveztek el, menüsort és a mai napig tartanak "Abigél bulija" bulikat. A darabot valójában maguk a színészek írták meg egykoron Mike Leigh rendező inspirációjára, ők találták ki a karakterek háttértörténetét, együtt választották ki az akcentusokat a pár évvel korábbi színházi előadásra. 

        Az Abigél bulija a hetvenes évek Angliájáról az új középosztály, az "Essex man" megszületéséről szól, az öt szereplő közül három eredetileg az Essex-Estuary akcentust használta.  Nagyon nehéz (számomra lehetetlen) megkülönböztetni a régi munkásosztály romjaiból feltörő újgazdagnak sem nevezhető közép-középosztályt, és annak szinte azonnal megszülető paródiáját. 

       Az Abigél bulija a brit színház Rocky Horror Picture Show-ja, egy rituálé, amelyet manapság olyan emberek néznek meg, akik minden egyes sorát ismerik. A franciákat érdekli Franciaország, sorba állnak a francia filmek előtt, a briteket, legalábbis a britek jelentős részét, pedig érdekli a saját országuk, sajnos minket magyarokat nem érdekel Magyarország. 

       Anglia nagyon furcsán heterogén, a régi osztálystruktúrák sok helyen tükröződnek a szemekben, és az emberek mintha tisztában lennének a különbözőségükkel, elég sokan azzal is, hogy ez a különbözőség milyen módon akadályozza a mai napig ennek az amúgy igen gazdag és erős országnak a fejlődését. Anglia tele van furcsa szokásokkal, összenőnek, összekeverednek a hagyományai, nem csak a dicső hagyományok, hanem a kevésbé dicsőségesek is, még a korrekt berúgásnak is régiónként mások a szabályai. Angliában a középosztály rétegeiről könyveket írnak, a finom distinkciókat pontosan el tudják játszani a színészek, élvezettel nézik magukat, mint valami furcsa bogarak a furcsa bogarakat. Színházi szempontból ez fantasztikus lehetőségeket rejt.

       Mi magyarok nem nagyon érdeklődünk magunk iránt,  a mi Abigéljeinknek nem lehetett bulija, nem lehet utólag bulikat hazudni Abigélnek, amikor őt valójában Tamáska Máriának hívták, aki  burgonyalevest próbált főzni az ő kedves férjének. Az amúgy a maga módján kiváló Abigél című filmsorozatot, szegény Szerencsi Évával, pontosan akkor forgatták, mint amikor a Hampstead színházban először mutatták be az Abigél buliját, nem mondom, hogy jó világmagyarázatnak, de azért figyelemreméltó egybeesés. Rólunk sajnos semmi se szól. A Házmestersiratókat és a Döglött aknákat már nem lehet eljátszani,  csak idegesítő fasiszta nénik előtt, lehetőleg bocskaiban. Nem maradt múltunk, áthazudtuk azt az időszakot, amikor még rekonstruálható lett volna valami. Az ottomán megszállás lett releváns, amiért külön gratulálunk kreatívan gondolkodó népünknek és vezetőinek. 

       Magyarország a mindenkori politikusokról és a körülötte rajzó furcsa frizurájú, érdekes fogyasztási szokású emberekről szól, szinte visszamenőlegesen, mintha mindig minden a Habony Árpádról szólt volna, az egyikről meg a másikról, mindig keverem őket.  Aztán egyszer kiderül, hogy még ők sem léteztek, hogy még őket is kitaláltuk, mert annyira nem volt itt semmi. Akkor majd elő kell venni az Abigél buliját és igyekezni kell tisztességesen megcsinálni, érteni akkor sem fogjuk, de legalább másfél órán keresztül jól fogjuk érezni magunkat. 

       “It hurts to admit it, but on this point Orban was right,” (Konrád György, New York Times) 

        Konrád György író. Nem nagyon hiszem, hogy sokkal tájékozottabb a migráns-ügyben az átlag magyar újságolvasónál, és azt sem hiszem, hogy lehetne annyira tájékozott, hogy a kijelentése bármiféle relevanciával bírhatna. Konrád egy idős zsidó ember, aki nagyon fél a muszlim bevándorlóktól. Ez van a mondatai mögött semmi más. 

        Konrád nem beszélt a félelmeiről, ugyanis valószínűleg ő is érzi, hogy félelmei hasonlítanak bizonyos más félelmekre, más vallású emberektől való félelmekre. És valóban hasonlítanak ezek a félelmek azokra a félelmekre, és persze bizonyos értelemben különböznek is tőlük. A liberális értelmiség megszokta, hogy Konrádra figyel, és mivel most nem azt mondta, amit hallani akart tőle, felkapta az ő metaforikus értelemben vett fejét.

        A migráns-ügy egy végtelenül komplex kérdés, amely kérdés átgondolása Konrádnál lényegesen felkészültebb embereket igényel. A Konrádnál lényegesen felkészültebb emberektől sem várjuk el azt, hogy ugyanarra az álláspontra jussanak, egy többé-kevésbé koherens álláspontot várunk el tőlük. Orbánék érvelése olyan elemeket tartalmaz (t.i. fasisztoid jellegű uszítás és masszív halandzsázás), ami kizárja őket abból a körből, amelyekre odafigyelhetünk. Orbánék esetében a határok teljes lezárása (hiszen nem csak arról volt szó, hogy szögesdrótot húztak fel, hanem azt is, hogy szinte minden menekültkérelmet  elutasítottak) az egyetlen output adat. Teljesen érdektelen, hogy miket hord össze az, aki Zárug Farkas Bendegúz Rezsőre és Bayer Orgoványbakénemenni Zsoltra bízza a kommunikációját.

         Azonban,ha valaki maga is úgy gondolja, hogy az orbáni output a helyes reakció, akkor azon a véleményen lesz, mint Orbán. Konrád nem tűnik kiemelkedően okos embernek, és szinte kizárt, hogy argumentumok értelmezhető rendszerét tudná prezentálni a véleménye mellé,  de... nem kötelessége, hogy argumentumai legyenek. Neki ez a megérzése, és a nagyon komplex ügyekben a megérzés is elfogadható egy civiltől. Konrád pedig civil. Akkor is civil, amikor lendületesen aláír valami mellett vagy ellen, amely aláírásával a liberális értelmiség szinte egy emberként ért egyet. Megérzésekkel nagyon nehéz vitatkozni. Ezzel legalábbis nagyon nehéz. Konrád meg van ijedve, és az ijedtségekkel aztán tényleg reménytelen vitatkozni.

         Vannak ijesztő konfliktushelyzetek a migráns-ügy miatt? Vannak. 

         Vannak racionálisnak tűnő félelmek a migráns-ügy miatt? Vannak. 

         Könnyen kezelhető a migráns-ügy? Nem.

         Elképzelhető, hogy súlyosabb következményei lesznek a migráns-ügynek? Igen, elképzelhető.

         Konrád azt gondolja, hogy mindenkinek jobb lenne ha teljesen lezárták volna Európa határait. OK, talán nem mindenkinek, de "nekünk" igen, és a "nekünk" nem biztos, hogy valami bayerkompatibilis dolgot jelöl.  Ennyi történt. Milyen következtetéseket kell ebből levonnunk. Semmit. Nyugodtan elolvashatjuk Konrád írásait, nyugodtan odafigyelhetünk arra, amit mond, kiátkozni nagy butaság lenne, nagyon nagy butaság. Jó lenne, ha olyan emberek is megnyilvánulnának az ügyben, akik felkészültek a megnyilvánulásra (itt van például egy Merkellel polemizáló felkészült ember véleménye, de ebben a posztban is egy olyan felkészült ember véleményéről volt szó, aki vélhetően nem ért egyet a kancellár politikájával, és a poszt alapján mintha én sem értenék maradéktalanul egyet Merkel politikájával, bár ki tudja, én nyilván nem vagyok felkészülve arra, hogy komoly véleményem legyen a migráns-ügyről).

         Törekedni kell a megismerésre, az elmélyülésre, a pontos dedukcióra, ha az ember egy fontos kérdésben állást akar foglalni, de nem kötelező állást foglalni minden kérdésben, és a megérzésre való hagyatkozás is elfogadható lehet bizonyos kérdésekben. Ami nem igazán fogadható el az az, ha a megérzésre való hagyatkozást elmélyült és kiérlelt véleményként tüntetik fel. 

      A Csillagok Háborúja az amerikai közép-középosztály ízlését, kultúráját és attitűdjeit tükrözi, ami még mindig jobb, mint a Vasember kontra Amerika kapitány kontra Batman kontra Superman, ami az amerikai tizenhat éves gyerekek ízlését, kultúráját és attitűdjeit képezi le. E sorok írója sokkal de sokkal rosszabb filmeket is nézett már meg (pl. a teljes Transformers sorozatot, az összes lehetséges Godzillát, még egy olyan filmet is, amelyikben a Rihanna nevű énekesnő próbálkozik a színészettel nem túl sok sikerrel, bár ezen filmek jelentős részét már Sky Movies alakjában látta, de akkor is). Teljesen érthetőnek tartom azt, hogy embereket érdekli az, hogy milyen a világ legnézettebb filmje, amellyel persze hozzá is járulnak a film nézettségéhez. A felnőtt mesék, általában a mesék iránti vonzódást sem tartom természetellenesnek. 

       Azt már furcsállom, hogy tele van vele a sajtó, hogy ezt a filmet magukat újságírónak nevező tartalomszolgáltatók elemezni próbálják. Nem kell szégyellni azt, ha megnézi az ember a Star Wars-t, én sem vagyok hajlandó szégyellni, de azért büszke sem vagyok rá. Erről nem lehet semmit sem írni, ez a film művészi szempontból nem létezik. Nem jó, ha egy ekkora bolygó úgy tesz, mintha ez lenne éppen a csúcsteljesítménye.

       Tegnap megnéztem a Szüffrazsett című filmet, amelyik valódi művészi alkotás (tele volt a mozi, egy kis mozi, de azért mozi), ami sajnos relevánsabb, mint gondoltam, amelyben valódi színészek (bár a Star Wars új főgonoszát játszó Adam Driver, amikor éppen nem egy egydimenziós karaktert kell eljátszania komoly színésznek számít) játszanak,  valódi forgatókönyvből forgatták és ún. emberekről szól. Egyébként Magyarországon is forgatnak ún. emberekről, sőt, ami talán még fontosabb ún. embereknek valamit mondani akaró filmeket, de ezeknek általában kevesebb nézőjük van, mint egy NBI-es labdarúgó mérkőzésnek. 

        Szomorkás ez az egész. Szomorkás.