Ma megnéztük a Kamrában az Abigél buliját. Ascher Tamás rendezte, nagyon jó kritikákat írtak róla, ez egy kiváló előadás, Jordán Adéllal, Ónodi Eszterrel, Rezes Judittal, Kocsis Gergellyel és Ötvös Andrással.
1979-ben az ITV televíziós csatornán sztrájk volt, akkor adta le a BBC az Abigél buliját és tizenhat millió ember nézte meg. Erről a darabról sört neveztek el, menüsort és a mai napig tartanak "Abigél bulija" bulikat. A darabot valójában maguk a színészek írták meg egykoron Mike Leigh rendező inspirációjára, ők találták ki a karakterek háttértörténetét, együtt választották ki az akcentusokat a pár évvel korábbi színházi előadásra.
Az Abigél bulija a hetvenes évek Angliájáról az új középosztály, az "Essex man" megszületéséről szól, az öt szereplő közül három eredetileg az Essex-Estuary akcentust használta. Nagyon nehéz (számomra lehetetlen) megkülönböztetni a régi munkásosztály romjaiból feltörő újgazdagnak sem nevezhető közép-középosztályt, és annak szinte azonnal megszülető paródiáját.
Az Abigél bulija a brit színház Rocky Horror Picture Show-ja, egy rituálé, amelyet manapság olyan emberek néznek meg, akik minden egyes sorát ismerik. A franciákat érdekli Franciaország, sorba állnak a francia filmek előtt, a briteket, legalábbis a britek jelentős részét, pedig érdekli a saját országuk, sajnos minket magyarokat nem érdekel Magyarország.
Anglia nagyon furcsán heterogén, a régi osztálystruktúrák sok helyen tükröződnek a szemekben, és az emberek mintha tisztában lennének a különbözőségükkel, elég sokan azzal is, hogy ez a különbözőség milyen módon akadályozza a mai napig ennek az amúgy igen gazdag és erős országnak a fejlődését. Anglia tele van furcsa szokásokkal, összenőnek, összekeverednek a hagyományai, nem csak a dicső hagyományok, hanem a kevésbé dicsőségesek is, még a korrekt berúgásnak is régiónként mások a szabályai. Angliában a középosztály rétegeiről könyveket írnak, a finom distinkciókat pontosan el tudják játszani a színészek, élvezettel nézik magukat, mint valami furcsa bogarak a furcsa bogarakat. Színházi szempontból ez fantasztikus lehetőségeket rejt.
Mi magyarok nem nagyon érdeklődünk magunk iránt, a mi Abigéljeinknek nem lehetett bulija, nem lehet utólag bulikat hazudni Abigélnek, amikor őt valójában Tamáska Máriának hívták, aki burgonyalevest próbált főzni az ő kedves férjének. Az amúgy a maga módján kiváló Abigél című filmsorozatot, szegény Szerencsi Évával, pontosan akkor forgatták, mint amikor a Hampstead színházban először mutatták be az Abigél buliját, nem mondom, hogy jó világmagyarázatnak, de azért figyelemreméltó egybeesés. Rólunk sajnos semmi se szól. A Házmestersiratókat és a Döglött aknákat már nem lehet eljátszani, csak idegesítő fasiszta nénik előtt, lehetőleg bocskaiban. Nem maradt múltunk, áthazudtuk azt az időszakot, amikor még rekonstruálható lett volna valami. Az ottomán megszállás lett releváns, amiért külön gratulálunk kreatívan gondolkodó népünknek és vezetőinek.
Magyarország a mindenkori politikusokról és a körülötte rajzó furcsa frizurájú, érdekes fogyasztási szokású emberekről szól, szinte visszamenőlegesen, mintha mindig minden a Habony Árpádról szólt volna, az egyikről meg a másikról, mindig keverem őket. Aztán egyszer kiderül, hogy még ők sem léteztek, hogy még őket is kitaláltuk, mert annyira nem volt itt semmi. Akkor majd elő kell venni az Abigél buliját és igyekezni kell tisztességesen megcsinálni, érteni akkor sem fogjuk, de legalább másfél órán keresztül jól fogjuk érezni magunkat.
