Láttam egy nagyon szép darabot a Radnóti kamaraszínpadán. Roberto Bolen(nem fogom odatenni azt a kis hullámot)o fiatalon elhunyt chilei-mexikói író Vad detektívek című regényéből készült az előadás, ami a zsigeri realisták nevű mexikói irodalmi kör szürreális történetére épül. Mexikó irodalma elég sikeres, Octavio Paz Nobel-díjat kapott, na őt utálták a legjobban a zsigeri realisták, Carlos Fuentest is a legnagyobbak között tartották számon. Mexikó hatalmas ország olyan ősi kultúrával, amiről az európai nemzetek nem is álmodhatnak, véres történelemmel, hódoltsággal, felszabadulással, megszabadulással, amit akár értelmezni is tudnánk a mi Közép-Európának eufemizált Kelet-Európánkban.
A színdarabban Boleno és barátai egy Cesárea Tinajero nevű nőt keresnek a Sonorea-sivatagban, a valóságban Tinajero a.k.a Concha Urquiza már Boleno születése előtt nyolc évvel meghalt. Urquiza a zsigeri realisták előképe természetesen kommunista volt valamennyire, mint Diego Rivera, Frida Kahlo és Siqueiros, de mélyen hívő katolikus is volt, ami szintén nem volt idegen Riveráéktól egy olyan korszakban, amikor a tökéletes FIDESZ uralkodott Mexikóban, az Intézményesített Forradalom Pártja, a hol "jobboldali", hol "szociáldemokrata", de mindig korrupt, autokratikus és nacionalista állampárt, ami általában megtalálta a hangot a tömegekkel (azért néha bele-belelőtt a tömegekbe, de ez nem volt jellemző), és hagyta bomolni a lúzer ellenzékét.
Mexikó keresztény, az ő halottaik napja valóban a halottaké, szabadságharcos nép, mindenkik ellen harcoltak, egy idő után főleg egymással. Azonosulni tudok Boleno történetével, a fiatal irodalmárok lázadásával és útkeresésével, ezzel a mélységes spiritualitással, amit Ferenc pápa törékeny Istene is jelent, és ami értelmezhetetlen a párttitkárcsemeték Magyaroszágán, ahol a keresztény harminc éve nemzsidót, ma pedig az állampárthoz való hűséget jelenti. Mielőtt a kedves Olvasó nekem esne, tisztában vagyok vele, hogy élnek valódi keresztények, értsd, a szelíd és jóságos BigJC követői is Magyarországon, de a keresztény Magyarország jelzős szerkezet nem róluk szól. Az már elég régen a deportálásra váró zsidó asszonyok vaginájában kutakodó állami hivatalnokot, a zsidózongorát, a Salkaházi Sárát meztelenre vetkőztető majd szitává lövő "keresztényt" jelenti, jobb esetben a TV2-keresztény Tóth Gabriellát vagy a mandinerkeresztény karrieristákat.
Mexikó valódi, Magyarország pedig egy póz. Még megtalálom a helyem, a kicsi helyeim, ahol színházat nézhetek és néha, esetleg megihatok egy sört, még tudok beszélgetni pár emberrel, de ez az ország most csak póz, jól begyakorolt és megfizetett vagy éppen kétségbeesett és teljesen ingyenes pózok összessége. Nem lehet komolyan venni, csak annyiban érdekes, amennyiben aggasztó.
Magyarországot megosztottnak szokták nevezni, de a magyar megosztottság gyökértelen. A történelemhez már semmi közünk, osztályok sem léteznek, nincsenek öntudatok, világképek és víziók, még nézetek sem igazán, a magyar hagyományok elvesztek a történelemben, minden a pénzről és a hatalomról szól, és már nincs is idő ennek leplezésére, mindenki megveti azokat, akik bármit is komolyan vesznek, de lassan csak a nagyon hülyék vesznek itt komolyan bármit. Nem vágyom Ciudad Juarez véres valóságára, de valamiféle valóságra, húsra és vérre azért mégis.
