"És most már az ország – a haza – is mérgező!
A költőnő Ausztriában pisili ezt bele a Dunába, tudván, csak erre folyik lefelé az. Labanc lapnál keres védelmet ahhoz a kívánalmához, hogy Jókai (az 1848-as márciusi ifjak egyike, A kőszívű ember fiainak regényírója) ne legyen kötelező olvasmány. " (mandiner Tóth Krisztináról)
Az egy dolog, hogy a Trón, az Oltár és a Hóhér hármasegységéről álmodozó Joseph le Maistre-ről emlékcikket író Mandinerben 1848-aztak egyet, de ez a hamvasan konzervatív a "költőnő Ausztriában pisili ezt bele" annyira kis gusztuska, hogy egy kis esti posztocskát megér (a "csak erre folyik lefelé az" is van valamilyen nyelven) . Tóth Krisztina bűne persze az, hogy nincs oda a Mandiner gazdájáért, ezért uszította rá Rajcsányi és Szilvay a legundorítóbb fasiszta trollokat.
Nekem most kritikus posztot kellene írnom Fekete-Győrről és Vadairól, mert ők kicsit jobban pipultak be ezektől a szarháziaktól, mint ahogy az az illemtankönyvben le van írva. Kellene ide valami kis polkorrekt pimpegés a jogállamról, hogy bemutassam, mekkora egy hiperliberális cuncimókus vagyok én.
Nem vagyok hiperliberális cuncimókus. Szeretnék hiperliberális cuncimókus lenni, de nem megy. Nem, nem tudom, hogy mit kellene ezekkel csinálni, azt sem tudom, hogyan lehetne Magyarországon helyreállítani a jogállamot, hogyan lehetne lemosni a gyalázatot, hogyan lehetne méregteleníteni az országot.
Azt sem tudom, hogy elfogadható-e a szívlapát, mint végső filozófiai érv. Lehet, hogy amikor eljön az ideje, már nem fogom azt gondolni, hogy valakit rettenetesen pofán kellene vágni.
De tartok tőle, hogy még nem jött el az ideje...
