Vajon akkor is a Sandhurst Akadémia növendéke lett volna Orbán Gáspár, ha a kedves papa nem az ország miniszterelnöke? Biztos, hogy játszott volna NB I-es meccsen? Biztos kapott volna X milliót a fura egyháza, Y milliót a diákszervezete?
Orbán Gáspárról még azt sem gondolom, hogy tehetségtelen gyerek, lehet, hogy nem az, nem gondolok én róla semmit (de azt azért gondolom, hogy konkrét oka lehetett annak, hogy katonát csinált belőle a papa, a futball, Uganda és a kézrátétellel gyógyítás után, csak ezt nem tartom problematikusnak, kicsit sem).
Nincs igazán bajom Gáspár herceggel. Azokkal van bajom, akik havi nettó ennyiért vagy annyiért full time nyalják az apja seggét, és a kérdés sem merülhet fel bennük, hogy jár-e ez az egész csomag a Gáspár hercegnek.
Magyarországon van egy kapcsolati távolságfüggvény, ami erősen korrelál a karrierlehetőségekkel. Más országokban is van ilyen kapcsolati távolságfüggvény, Malawiban és Burkina Faso-ban is van ilyesmi. Ezer éve pedig a világ összes országában voltak ilyen kapcsolati távolságfüggvények.
Az orbáni arisztokráciához tartozás, az izéjének lenni Orbán izéjének, sőt az izéjének lennei annak, aki Orbán izéjének az izéje, sokkal többet jelent, mint a tehetség. Mindenki tudja, hogy a félhülye Demeter Szilárdot, Békés Mártont, Megadját ki protezsálta, kinek voltak az izéje. Az izé izéjének az izéje, erről szól ma Magyarország.
Fanni udvarhölgy, Princess Rachel barinője, most hátrébb került a pecking orderben, hála apuka ereszcsatornán kivitelezett cirkuszi mutatványának, mások viszont pont akkor tartották a szotyolás zacskót, amikor a szotyolás zacskót tartani kellett, akkor írtak kantátát a pozsonyi diadalról, akkor szoborták meg Attila királyunk, akkor álltak ki bátran a BLM ellen, amikor a Nagyúrnak kedves volt a tartás, írás, szobrás, bátrás.
Jár van. És sok-sok nemjár. Más, nincs.
