A huszadik század első két évtizedében egy magyar hírlapírónak nem volt diplomája, kevesebben érettségiztek, mint ahányan ma master degreet szereznek. A köz ügyeiről való beszéd kávéházakban folyt és még létezett a közbeszéddel kapcsolatos decorum, megadták, egyáltalán meg tudták adni a módját a kor public intellectual-jai a politikáról való eszmecserének. A Vasárnapi Körbe Lukács, Mannheim Károly, Balázs Béla jártak, olvasott, művelt, reflektált véleményalkotásra képes emberek, még létezett arisztokrácia és pszeudoarisztokrácia, Csáth Géza, Ady, Kaffka Margit, Kosztolányi és Karinthy írt a Nyugatba, gróf Apponyi hat nyelven beszélt. A legtöbb magyarnak pedig egyszerűen fogalma sem volt Magyarországról.
Ma sincs. Kávéházak helyett blogok és Facebook van, ahová bárki bármit beírhat, nincs Vasárnapi Kör, nincs Nyugat, nincs Ady, nincs Karinthy, nincs gróf Apponyi, plebiszciter vezérdemokrácia van, mondja Körösényi professzor úr, és a plebiszciter vezérdemokráciáról nehéz reflektáltan véleményt alkotni. Ahhoz viszonyulni lehet, és reflektáltan nem lehet viszonyulni. Elfogadjuk a karizmatikus vezért, vagy elutasítjuk, a népakarat egyenmondatokká silányul, vezéri mondatokká, esetleg, a vezért tagadó mondatokká.
Ahogy Körösényi mondja, meghosszabbított jelenidő van. A meghosszabbított jelenidőben működik a rendszer, és ezt már én teszem hozzá, a rendszerkritika is.
Ez a meghosszabbított jelenidő az, ami a hideg polgárháborúnkra jellemző. Távlatosság illúzióját kelti, minden irányban, mintha az egész a múltunkban gyökerezne és a jövőnkről szólna. A múltunkban nem gyökerezik semmi. Csoóri és Esterházy halottak, már nincs is szükség rájuk, nincs szükség a politikai aktorokon és a spin-doctorokon kívül senkire, a rendszeren kívüli mondatok csak a rendszeren kívüli nyilvánosságban értelmezhetők, és a rendszeren kívüli nyilvánosság gyakorlatilag megszűnt. Mindenre van egymondatos válasz, mindenki ismeri az egymondatos válaszokat, az egymondatos válaszok pedig két buborékban léteznek. Már nem is akarjuk megérteni a másik buborékot, megelégszünk azzal, hogy a másik buborékban idióták és/vagy bűnözők élnek, és ezt a hatalmas baromságot képesek vagyunk elhinni. Időnként én is képes vagyok rá.
Elhisszük, hogy ezek a buborékok mindig is léteztek, hogy organikusan fejlődtek a Martinovics-összeesküvés óta, mintha 1973-ban a hetes buszról az Astoriánál kétféle ember szállt volna le. Mindkét irányba próbáljuk meghosszabbítani a jelenidőnk, mert úgy kényelmesebb, most ez egyik buborék győzött, aztán egy napon a másik buborék fog győzni, és így értelemszerűen továbbra is lesznek vesztesek és győztesek, ez a világ rendje, most egy másik egymondatos válasz lesz a domináns egymondatos válasz.
Persze továbbra sem lesznek kávéházak, senki sem álmodik színes tintákról, gróf Apponyi talán már nem főz birkapörköltet, de hat nyelven biztosan nem fog beszélni, nem lesznek körök, sem vasárnapi, sem hétfői, mert ezek valahogy túlmutatnának a meghosszabbított jelenidőn.
Márpedig a meghosszabbított jelenidőn túl nincs semmi.
,
