A fideszes narratíva szerint egyetemi autonómia nem létezik, mert a Carl Schmitt kifestő szerint csak ellenségek és barátok vannak (ezt azért Carl Schmitt sem gondolta így, de Orbánék nem olvasták Hitler koronajogászát, ők csak olyan szolgákkal veszik magukat körül, akik már valóban láttak - nem nagyon közelről- olyan embert, aki nagyjából érti Carl Schmittet), és a friend/foe rendszerbe nem fér bele semmiféle autonómia. Sem egyetemi, sem székely. Ja, az utóbbi igen, főleg, ha csak elméletben létezik, és csak nagy pofát kell nyitni róla, nem kell vállalni senkivel az ütközést.
A friend/foe rendszerbe egy páncélos lövész kell, aki ki tudja számítani a lövedék pályáját, aki tudja, hogy milyen tank kell egy százegynéhány éves épület szétlövéséhez, egy gépesített dandárhörcsög, aki nem tudja, hogy Anton Pavlovics Csehov a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke volt, ő találta fel a Sztálin-orgonát és éppen kurvára dühös.
A fideszes narratíva szerint a kétharmad Isten szava, nagyjából úgy, ahogy a Maradona keze az Isten keze. Ami gól, az gól. És minden gól, mert csak gólok vannak, amit persze ők rúgnak, mert Professzor Hörcherné doktor a bíró meg a Pokol Béci, akik szerint akkor is tizenegyest kell adni, ha valaki csúnyát gondol a Nagy Középpályásról.
A színművészetisek a cinikus mocskos félázsiai rendszerből vonják ki magukat. Ők azt mondják, hogy a fekete az fekete, a fehér meg fehér, az egyetemi autonómia, amit még Handóné Szájer József sem mert kihagyni az Alaptörvényből pedig azt jelenti, hogy "A felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak ". A színművészetis srácok patrióták, akik menteni próbálják Magyarország becsületét. Ők állnak ki a hazáért, nem a sunyi, beszari rektorkák, akik féltik a havi három-öt-tizenkét milliójukat, akiknek a kussa visszhangzik a nagymagyar éjszakában.
A színművészetis gyerekek még pajzán gondolatok sem voltak akkor, amikor az első kultúrharc kitört, ami persze már sokadik volt, de nálunk minden elsőről kiderül, hogy valójában sokadik. Ez akkor volt, amikor Csurka emberét a Magyar Forumos Ablonczy Lászlót nevezték ki a Nemzeti Színház igazgatójának (a Mokép propaganda osztályának helyettes vezetője volt a Kádár-rendszerben). Ő most úgy emlékszik, hogy Rába Roland Orbán Viktornak játszotta Tartuffe-öt a párizsi Marigny színházban, ezért bukott meg a darab. Amiről nekem csak az jut eszembe, hogy eleve nem a Marigny színházban játszották azt a Tartuffe-öt. Ha jól látom az akkori képeken, Rába valóban öltönyben játszott, de ha valamiről nem Orbán Viktor jut eszembe, az egy jólszabott öltöny. Azt a darabot utána még jó pár helyre elhívták, a Katonát meg sok helyre Franciaországba, Ascher Ivanovját pont Párizsba, de ez nem nagyon illik a narratívába.
Ablonczy szövege sokkal keményebben judapestiző, mint amit szegény tufafejű Bíró hontestvér ki tud találni, de ez sem a színművészetis gyerekek meccse. Egyébként Ablonczynak is lehetnek igazságai. De ennek sincs semmi köze azokhoz a gyerekekhez, akikre ráuszítják a KESMA-s görényeket, a mandinert, a 888-hut és a prostisrácos nyilasokat.
Azoknak a gyerekeknek az életéről van szó, mert ők nem Balázs Pétertől akarják megtanulni, hogyan kell értelmezni az Ivanovot, és nem is vele akarnak vitatkozni arról, ha esetleg nem úgy akarják értelmezni az Ivanovot, ahogy tanítják nekik. Nekünk könnyű volt, mi egymástól tanultunk, én is emlékszem a matematikus kultúrharcra, amikor a helyi párttitkár, a Kivezetés az Analízisből című népszerű horrordráma szerzője, csinálta azt, amit most Ablonczy elvtárs, de én már akkor tudtam, hogy innen el lehet menni, sőt el kell menni egy időre, és el is mentem, a színművészetis gyerekeknek meg maradniuk kell.
Ők értünk maradnak. És helyettünk mondják ki azt, amit ennek az ócska rezsimnek a pofájába kellene ordítanunk.