Orbán egy nemzeti szégyen, aki miatt néha undorodom Magyarországtól, és ha esetleg történne valami kisebb kellemetlenség, nem szipognék a zsepikémbe. Itt azonban egy súlyos mindazonáltal következik.
Legyünk teljesen őszinték. Hozzám messze-messze a Momentum áll legközelebb, nincs második, harmadik helyezett sem, mindenki más ellenzéki pártra csak a legvégső esetben szavaznék (de akkor szó nélkül). A Momentum egy csomó elkényeztetett, de azért szimpatikus úrigyereket jelent, akik kizárólag a coolságra utaznak, ami időnként bejön nekik, időnként nem, amúgy rendes liberálisok, mint én, és kb. annyi elképzelésük van Magyarországról, mint a thai csirkés szendvicsükről.
Ezzel szemben áll Orbán, aki tudja, mit tettél tavaly nyáron. Jó, azt talán nem tudja, de az összes oligarchájáról, bankárjáról, firkászáról, kamuértelmiségijéről tudja, ki kivel, miért, kinek mi kell, mi kell neki nagyon, mitől retteg, mi a pálya Magyarországon. És az összes olyan ország szándékait is ismeri, akiknek egyáltalán szándékaik vannak Magyarországgal. Most ne jöjjön senki azzal, hogy, de jujj, az Orbán is so very fucking kártékony. Az O1G egy kedveskedés valójában, a valóság annál sokkal rosszabb.
Orbán alapvetően tudja, hogy miről szól az ország. Ez az ő privát narratívája, de minden más narratíva is valakinek, valakiknek a privát vagy kollektív narratívája. Azt hiszem, ha egyszer találkozna Kemény Istvánnal, megigazítaná a nyakkendőjét és a képébe kacagna - "Gondolja, költőkém, gondolja, hogy nekem ezektől komplexusom volt ?".
Orbán nem olvasott Bourdieu-t. Csak egyszer, másfél óráig. Akkor rájött, hogy ő most kétszer annyi Bourdieu-t tud, mint X.Y főliberális finomka, és már ez is pont sok.
Tudja a megawattot, a dzsídípít, az Unijót, tudja, hogy Matolcsy csak akkor hülye, ha társaságban van, és ha máskor is hülye egy kicsit, akkor ki az az embere, aki sohasem hülye, maximum pszichopata. Tudja, hogy kiket kellett átvenni Kádár Jani bácsitól, bankárt, rendőrt, ügynököt. Tudja, hogy mi az a tíz dolog, amire mindig figyelni kell, és mi az a három, amivel kelni kell és feküdni.
Tudja, hogy meddig lehet elmenni, és tudja azt is, hogyha esetleg kicsit tovább ment, hogyan lehet visszatáncolni úgy, hogy még szabadságharcnak tűnjék. Ismeri a nőket, lehet, hogy kedveli is egyiküket, másikukat, általában a filigrán, csinosarcúakat, de leginkább azokat, akiktől Irma Grese is elszaladna ijedtében.
Ismeri a népet. Nem egy nép van Magyarországon, hanem több. Ő a középmagyar népet ismeri. Ami persze egy tól-ig nép, ami alatta van nem számít, ami felette van, az meg túl bonyolult, de majd megvesszük a vastagját kilóra. Nemcsak ismeri a középmagyar népet, hanem formálja is. Valamiféle domináns-szubmisszív viszonyt alakított ki a középmagyar néppel, a barna ötven árnyalatát. Ismeri a középmagyar nép félelmeit, álmait, frusztrációit, amit a liberáliskák (te is Jótündér) úgy megvetnek, nem szégyelli őket, belőlük él.
Ő tényleg leszarja az egészségügyet és az oktatást. Vannak dolgok, amelyek vegetálva jók. Nem szabad összeomlaniuk, de nem is zabálhatják a pénzt.
Ismeri a hátországát, a consiglieriket, és szereti ha kakaskodnak néha, kapnak újságot, intézetet, színházat, a felsőközépmagyarnépéhez vannak igazítva, a túlmélyturánihoz, a népbennemzetben gondolkodó Böhönyéhez, a "tulajdonképpen mi vagyunk a finom értelmiség Dezsőkém"-hez, a laza rockerekhez az ő számlatömbjükkel.
Néha elharapja a csirke nyakát a vasárnapi főzés előtt, ilyenkor Anikó mindig panaszkodik, hogy a férje hazahozza a munkát. Valamikor volt lelkiismerete, de már nem emlékszik rá. Nem lelkizik a futballpályák VIP-klotyójának magányában, Lucky Luciano az előképe és nem gróf Tisza, mindig egy Meyer Lanskira vágyott, egy gátlástalan, de totálisan hűséges zsidóra, hozzá az passzolna, és volt is pár jelöltje, de ez végül nem jött össze neki.
Orbán harminc éve van a pályán, és már régen egykapuzik. Ide most kellene egy vörös farok, amikor összekacsintok az Olvasóval, mint Mária asszony a zebuval, de legalább egy facebook-konform kirohanás a tehetségtelen ellenzékiek ellen, akik takarodjanak el végre, hogy jöjjenek az új arcok. Édeseim, már jöttek. Több már nem jön. Lehet, hogy a villámgyors gondolkodású, ifjúliberális Joe Biden fogja egyszer egy vacsoránál azt mondani Merkelnek: kedves Hildegard, azt mondják a tanácsadóim, hogy kicsit sok ebből a bukaresti fickóból,nem tudom, hogy van vele, de mi itt most megtolnánk ezt a bástyát, drága Mathilde. Ez inkább egy bézs farok, nem vörös, nem tágas horizontra tekintő, magabiztos, erőt sugárzó, de így legalább vége lehetne, kicsi vég, sárga vég, savanyú vég, de legalább a miénk.
