"Freedom only for the supporters of the government, only for the members of one party - however numerous they
may be - is no freedom for all. Freedom is always and exclusively for
the one who thinks differently. "
Ezeket a sorokat nem egy keményvonalas konzervatív antikommunista írta, hanem a marxista Rosa Luxemburg, Leninnel polemizálva, jóval a bolsevik forradalom előtt. Az idézetet egy olyan cikkben találtam, amit a volt trockista, később a konzervativizmus felé hajló, világhírű szociológus Seymour Martin Lipset írt, Lukács György és Márkus György tanítványával, Bence Györggyel együtt, aki később Orbán Viktor tanácsadója lett, bár a tanácsadóságról idővel lemondott. Erről ezt mondta egy interjúban:
" A politikai hátterem és zsidó voltom miatt nagyon rosszul festettem volna a Fidesz jobboldali szövetségeseinek szemében."
Bence György rosszul festett, ezért szükség volt egy jól festőre, Lánczi Andrásra, aki akkor írta meg a Konzervatív Kiáltványt, amikor már a valamiért szintén jól festő (de mér' ?) gróf Deutsch Tamás, a jeles nőbarát volt a magyar konzervatív archetípusa. Amiről persze eszembe jut a fénykép, amit mégse tehetek fel, amelyen anyámék lakásában vagyunk láthatóak nevezett Deutsch Tamással, és az a tény, hogy anyám és Deutsch Jutka néni negyedszázada nem beszéltek egymással, bizonyára azért, mert anyám tengernyi Rosa Luxemburgot olvasott, a Jutka néni meg rengeteg Leo Strausst ( "egy nagy szart", mondaná erre Feleki Kamill).
Ha Bence György kicsit jobban festett volna, és szegény jobban vigyáz magára (ott lakott pár sarokra Ila nénémtől a Katona József utcában, sokat hallottam kiabálni az egyik kiülősben), akkor talán nem lenne ennyire kínos ország Magyarország.
Tudom, konfúznak tűnik ez az egész, próbálom azért egységes ideológiai mederbe terelni a posztot, türelem.
Szóval, festészeti okokból Bence György inkább nem lett tanácsadó, és lehet, hogy a képzőművészetnek ahhoz is köze volt, hogy Deutsch képviselő úr, aki sohasem vetemedne arra, hogy Fülöp-szigeteki bártáncosnők tomporáról tejpornak tűnő anyagot szívjon fel, már Brüsszelben olyan rettentően konzervatív, hogy tényleg eláll az ember lélegzete.
Festészeti okokból a Lánczi András írta a Kiáltványt, majd később a Political Realism and Wisdom című nyelvemléket. Ez utóbbiról akartam írni, de nem fogok. Azért nem fogok mert olvasom, olvasom, és érzem, hogy szegény annyira szereti Orbán Viktort, az ő csábos ajakát, fess termetét, és nem csekély készpénzét, hogy a klasszikus "I love you Dad, I love you too" -helyett megírja ezt az izét, ami persze továbbra is azt jelenti, hogy "I love you Dad, I love you too".
Én ott kezdtem el nyeríteni, amikor Herakleitosszal magyarázza el egészen valószerűtlenül komplex angolsággal, hogy a politika lényege az "acquisition". Ezt tudjuk Bandi bácsi, ki a Corvinust akvirálta, ki az Északi-középhegységet.
Lánczi a nemzsidóságából (mondjuk ezzel a pónemmel nemzsidónak lenni, kurva szerencsés) épített magának karriert, meg hát a szeretetével, hogy úriember próbáljak maradni, és itt nincs tovább, ő a kommunista állampárt ideológiai lapjának szerkesztői pozíciójából (elolvastam az Arcanumon, a Marx jó, Hegel rossz című (majdnem) írását, értem én, piacról élünk, de három évvel a rendszerváltás előtt ennyire a piacról kellett élni? egyébként vészesnek azért nem volt vészes) eljutott egy másik állampárt főideológusi pozíciójába, amivel járt párszázmillió forint, de egy csepp megbecsülés sem azok részéről, kiknek megbecsülésére Bandi bátyánk annyira vágyott.
Amikor özv. Ungárné Terror Mária néni a Nyugat felé rázza a Gucci táskáját, és úgy követeli a kultúrharcot, mint a Nobuban a polipszószt, az nem konzervativizmus, hanem egy frusztrált milliárdosné hisztije. Az egész magyar konzervativizmus pont úgy néz ki, mint egy frusztrált milliárdosné hisztije.
Itt semmiféle szubsztancia sincs, pedig én kerestem, bazmeg, tényleg megkerestem a Herakleitoszt a Kirk, Raven, Schofieldben, hogy értsem mit akar mondani a Lánczi, mármint azon kívül, hogy bele van zúgva Viktória királynőbe, de nincs semmi benne. Sajnos nincs. Még mindig több persze, mint ifj. Lomnici: Szerb Antal a büdzsid, aki másfél kiló világirodalmat írt, de csak egy kiló negyven deka bokrétást- című munkája, vagy a Szakács Árpi és Co. "Szabad-e a kőműves, és ha igen, miért jideaux"-ja. Amúgy azon túl, hogy teljesen váratlanul, Thukididész és Signor Machiavelli közé begépel egy nemzeti konzultációs ívet, mégcsak nem is bántó. És az igyekezet, ahogy Bandi bácsi Machiavelli szeretne lenni az ő hercig hercege, szerelmetes Il Principe Lorenzo de Medicije mellett, már-már meg is hatja az embert.
De lehetett volna Bence György a Lánczi András, már ha nem fest annyira mediterránnak az a hefti, lehetett volna akár értelme is ennek az egésznek, lehetett volna a fehér fehér, a fekete meg fekete. De nem lett. Ez az egész egy ordenáré vérkamu.
