Orbán Viktor interjút adott az általa fenntartott 888.hu-nak, amelynek főszerkesztője nagyjából egy fejjel kisebb nála, nehéz volt kihagyni. Azok a rezsimhobbitok,akik valamilyen metaforikus értelemben (köszönöm kedves jogi képviselőnk, hogy intő figyelemmel kíséri írásom) órákkal sem fogják túlélni Orbán majdan talán mégis bekövetkező bukását, végtelen örömmel hallgatták az alábbiakat:
1982-ben jöttem az egyetemre, a budaörsi kollégiumban laktunk, és én csak a 40-es busszal mertem közlekedni, az jelentett nekem biztonságot. Aztán persze megértettem, hogy mindent meg lehet tanulni. Ha nagyképűsködnek az évfolyamtársaid, akkor el kell olvasni azt a tíz könyvet, megnézni azt a húsz-harminc filmet, amivel le vagy maradva, majd utoléred őket. Ezek nem igazi problémák, ezek mind megtanulhatóak.
Lojálka megtudhatta a miniszterelnöktől, hogy csak tíz könyvvel van lemaradva fruszrációja tárgyaitól, a Soros-bérenc liberálpökhendékektől, akik a politikai korrektség kalodájába akarták zárni az ő kibontakozó nemzeti-keresztény felhorgadását és akkor már esetleg ha a számlakönyvet is aláírná a miniszterelnök úr, csak két példányban.
Fogalmam sincs, hogy Orbán valóban érezte-e azt, amit a jobberiánus legendák szerint éreznie kellett tizenkilenc éves korában, az ilyen történeteknek a valódiságuk a leglényegtelenebb tulajdonságuk. Jó hinni azt, hogy az értelmiségi háború alapja országunk atyjának a jideaux-lelkületű tarisznyások által való megaláztatása, ős-oknak prímán megfelel. Márpedig az ilyen magnitúdójú lopásapokalipszisnek jó ha van valamilyen ős-oka, ha azt egy hűvös hajnali órán kell majd megmagyarázni.
Az orbániánus konzervatív elitértelmiség nem azért ijesztően tehetségtelen, mert konzervatív, hanem azért mert így alakult. Lehetett volna pár közülük, aki túlrepüli a középszerűséget, de valahogy nem lett. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy azok, akiktől az altalajba frusztrálódtak a lánczik és géfodrok, valóban sokkal okosabb fiúcskák lettek volna náluk.
Egész életemben különös tehetségek vettek körül, voltak közöttük kissé bolondosabb természetűek és egészen közönségesen normálisnak is mondható figurák. Általában tizenkét éves koruktól kezdve látszott rajtuk, hogy nagyon különböznek az átlagtól. A sakk is ilyen, meg a zongorázás is. Pont a magyar értelmiségi háború területe nem ilyen. Ami nem jelenti azt, hogy nincs értelme a tehetségnek és a tehetségtelenségnek, meg mindannak, ami közte van, csak azt, hogy kevésbé egyértelmű az egész, és számomra éppen ez teszi érdekessé.
Ennyi mára elég. Ha megsegít az Ég, három-négy rész is lehet belőle.
