Magyarországon egy morális pánik alakult ki, amelynek része, hogy a mára teljesen megbolondult X.Y lepatkányozta azokat, akik Kiss Lászlót támadták, hogy Z.W gyakorlatilag lekurvázta az ügy azóta elhunyt sértettjét, ahogy az is, hogy Kisst Jack the Ripper és Ilse Koch szerelemgyerekeként írták le. A morális pánik lényege, hogy nem a pánik tárgyáról szólnak, hanem a pánikban résztvevőkről, Kiss ügye egészen látványosan nem szólt Kiss Lászlóról, csak a róla beszélőkről, az X.Y-okról, Z.W-kről, azokról, akiknek fontos, hogy róluk szóljanak a dolgok.
Egyszer megkérdezték Heller Ágnest, hogy mit gondol arról, hogy Lukács György B-listáztatta Hamvas Bélát és ő meglehetős határozottsággal azt felelte, hogy Lukács nem volt abban a helyzetben, hogy B-listázhatott volna, hiszen csak egy egyetemi tanár volt. Azt is hozzátette, hogy középszerűnek tartja Hamvas műveit. Nem vagyok filozófus, annyira nem, amennyire egy ember képes nemfilozófus lenni, és nem fogok állást foglalni Hamvas kvalitásait illetően. Azt gondolom, hogy Lukács Györgynek komoly szerepe lehetett abban, hogy Hamvas Béla élete rettenetesen szomorú fordulatot vett, és azt is gondolom, hogy Heller akadémikus nem is gondolhatta komolyan, hogy Lukácsnak nem volt köze Hamvas ellehetetlenítéséhez. Igenis köze volt hozzá, ahogy mások ellehetetlenítéséhez is köze volt. Lukács Györgyöt is érték megpróbáltatások, nagyon súlyos megpróbáltatások, de Hamvas Béla szempontjából ez ugyanannyira másodlagos dolog, mint az 1961-ben megerőszakolt lány szempontjából is másodlagos lehetett sok minden, ami a szörnyű nap előtt és után történt. Az ő élete akkor megváltozott, csak remélni tudom, hogy nem tragikus módon, mint Hamvas Béláé. Tudatosan választottam Lukácsot, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar gondolkodóját, hogy legyen valamiféle tétje ennek a szövegnek, ha már az eredeti tétet nem voltam hajlandó tartani.
Jobb lett volna egy olyan Magyarország, ahol egy Lukács és egy Hamvas is alkothatott volna, ahol a bírósági ítéleteket fél évszázad után is tudomásul lehet venni, ahol a közös dolgainkat legalábbis megpróbálhatjuk rendezni, ahol a fehér fehéret jelent, maximum világosszürkét, de semmiképpen nem feketét. Nem lett ilyen Magyarországunk, és sajnos nem tudok bízni abban, hogy lesz. Itt most egy személyes mondat következik. Kedden megnéztük a Korrup Schőn-t a Tápszínházban, ahol az előadás egy olyan szöveggel zárult, amely egykor a Vincenten jelent meg. Ez olyan privát katarzist jelentett számomra, amire talán egész életemben emlékezni fogok.
Katarzisra van szükségünk és nem morális pánikra. Olyan gondolatokra van szükségünk, amelyben benne van a kudarc lehetősége. Kételkednünk kell az igazságainkban, éppen az igazságaink érdekében. Nem mondhatjuk azt valakire, hogy bűnös vagy bűntelen, csak azért, mert úgy gondoljuk, hogy jól áll nekünk a bűnösség vagy a bűntelenség kimondása. El kell tudni viselnünk az ambivalenciát, akkor is, ha az nem kellemes, ha jobb lenne túl lenni a méricskélésen, ha jó lenne kimondani már valamit, mert elváratik a kimondás. Ez most nem az a kor, ez most a gyors erkölcsi győzelmek kora, itt minden mondat egy nagy háború része lehet, és a nagy háborúk sok mindent igazolni tudnak. Holnap új botrány lesz, gyors botrány, lehet róla írni posztot, publit, fél flekket vagy tán egészet, nagyon gyorsan, hogy le ne maradjon az ember.
Márpedig én most le akarok maradni, szeretnék csak nézni magam elé, mint kedden a színházban.
